December 9,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Részhalmazelméletposzt

Azt mondtam, Dezső úr, hogy az önkormányzati választásig már nem nagyon akarok közélettel foglalkozni, úgyhogy ez most nem közéleti írás lesz. Eleve nem lehet az, mert a köz, az ugye köz, ez itt viszont nem köz, csak annak egy részhalmaza. Kikerülhetetlen, de azért mégsem köz. Ha teccene találni nekem az akácosban egy elhullajtott agancsot, amíg ezt bepötyögöm… Igen, a falra kéne, köszönömszépen. Persze, vigye csak a zseblámpát, majd holnap hoz bele új elemet, semmi baj.
(Phhhű. Nincs olyan sok jogi képviselőm, vigyáznom kéne ennek az egynek a lelkiállapotára…)

Gyüjjék akkor először a fotográfia:

Facebook

Meeekkorát kanyarodott, Dezső úr, és csak egy csesznye sárga menyétkoponyát talált…? Ebből nehezen lesz egész estés falidísz. Kocsmába nem akar elsétálni? De? Tudtam. Tessék, ezt a tízfillérest tegnap találtam a padláson, háromharminchatos eurónál szerintem ez már relikvia, vagy legalábbis alumínium, adja el, és vegyen rajta valamit. Menjen már, na, én szeretném nyugodtan befejezni a zümmögő bubósprükticsék fészekrakási szokásairól szóló tanulmányomat, az ornitológia píédzsdímhez kéne, igen. Köszönömszépen, jó éjszakát, mulasson helyettem is, de minden asztal marad.És utána a’ akármi.

Megint megválasztották elnöknek. Azt hiszem, ezen már nem csodálkozik senki. Kádár talán elgondolkodna, hogy ő hol rontotta el ennyire, de Kádár szerencsére már rég halott, a koponyája is vagy megvan valahol, vagy nincs, szóval kit érdekel. Ez a világ már nem róla szól. Ha néha hasonlít, akkor sem, mert az önkéntesség mindent más megvilágításba helyez.

Nézzétek meg ezt a képet, drágáim. Csak nézzétek csendben, és most hagyjuk a túlsúlyt, a ráncokat, a szelfibotot, a nyakkendők színét, a teljesen lényegtelen dolgokat egészen egyszerűen hagyjuk a picsába, és nézzük ezt a képet. Öt ember van rajta, balról jobbra mégpedig hogyaszongya: egy vidám, egy kényszeredetten magabiztosnak tűnni akaró, egy “A fotózást utálom, de ugye, megmondtam, hogy én mindig megmondom?”, egy boldog, és egy elragadtatott. Két alelnök, egy elnök, még két alelnök, egyem meg a szimmetriájukat. Kósa karaktere kissé kilóg a többiek közül, de hát biztos szükségük van rá is, hagyjuk.

Azt mondjátok, hogy rettegnek. Megnéztétek a képet alaposan? Ha igen, akkor azt mondjátok már meg, hogy hol van ezen a képen rettegés? Nincs rajta olyan. Ezen a képen egy pikogrammnyi rettegés sincs, sőt. Oké, Kósa kilóg, de előbb egyeztünk meg abban, hogy őt hagyjuk. Még simán belejöhet.
(Nem fog, amúgy, de nem érdekes, ő nem magát tartja, hanem tartják, a végeredmény szempontjából ez lényegtelen).

Azt mondjátok… Ehhh, mondtok ti mindenféléket, rugóztok semmiken, kapaszkodtok bele haszontalan örömködésekbe vagy az én csúnya szavaimba, és igen, tudom, megint az én kurva anyámat, de amit most írok, az akkor is egy vélemény. Egy rólunk szóló vélemény, és azért irkálok én inkább rólunk való véleményeket, mert minek is foglalkoznék a szelfizőkről alkotott véleményemmel, amikor ők gyári alapbeállításon is telibe szarják minden egyet nem értő minden egyes szavát, meg még a sanda sejtését is. Hogy miért találtak ezzel a tízes körbe, talán még azt is megírom, csak

Ne kérdezd, hogy hol tartottam, én se követem nyomon.
Ja, a részhalmaz. Naszóval ott állnak kinn a pódiumon, botos szelfi meg minden, Kósát ugye hagyjuk, de amúgy egyben vannak. Nagy részhalmaz, súlyos, nehéz, országosan elnyomó. De csak nézz a képre: ők egyben vannak, a tizenegyedik parancsolatot ugyan még csak most öntötték szavakba, ámde ezt csinálják évek óta, ott még az sem pofázik kifelé semmit, aki lebukik. És hát a képen öt embert látsz, de tízezreket gondolj oda, tízezreket, akik a (“A”) feladatért cserébe lemondanak akár rólad is. Ne a milliónyi sötét ujjongót lásd, hanem csak a sok tízezernyi elszántat.

Elszántság, elszántság… Ezdekurvarégenvót, gyerekek. Akkoriban ezzel keltünk, ezt üvöltöttük intésre, ezzel feküdtünk, és annyiszor csináltuk, hogy idővel elhittük. Aztán levetettük a mundért, megtört a hangolás menete, el is szoktunk az egésztől… De felismerni, azt máig tudjuk.

Ők elszántak, az ellenoldal nem az. Ők támadnak, az ellenoldal nem. Tudom, hogy Nyomtassteis, meg hírek, és dobd be mindenhová, de nem, ez nem támadás, ez csak utánfutás (plusz pazarló önámítás), és ha nem visznek ellenzéki autók mobilnetet, és monitoron olvasható linkelt híreket élőszavas magyarázattal egybekötve az ország Budapesten kívüli részeibe IS, akkor utánfutás is marad, tudod, elől tekerik a kormányt, az utánfutó meg megy a végén szolgaként. Amíg védekezés van, addig soha nem érdemes győzelmet várni (így esett el az összes végvárunk a törökök ellen, csak idő kérdése volt mind), ez éppen nem Szun-ce, de akár ő is lehetne. Ő az internet korában satura leszarta volna, hogy mit hagynak neki megtenni, helyette azt tette volna, amit lehetséges. Igen, ő az egyik vesszőparipám. Ha mondjuk TGM-re hallgatnék, akkor becsuknám a netet, elfogadnám a totális vereséget, és megforrasztanám végre az órasúlyok rézhengereit, meg összeraknám a kolléganő fiának a Stihl fűrészt, és a fiamnak a távirányítású villanyautót (ésatöbbi, amiktől már mozdulni se tudok), hogy utána évekig elfoglaljam magam a kazánházammal meg a kéményemmel (mer’ezek kábé akkorra lesznek készen), és egy büdös percet nem szentelnék többé az események követésének, hanem élnék, ahogy sikerül, és éljen mindenki más is, ahogy össze tudja hozni magának.

Én valami mást csinálok. Valami olyat, hogy már nem szeretem hergelni hagynom magam sem fényképektől, sem pedig sosemlesz forradalmat álmodozóktól, ugyanakkor el tudom fogadni a mindenoldali vereség tudatát, ámde azzal a kiegészítéssel, hogy amíg élek, addig nincs lezárva semmi.
Egyszer azt írtam, hogy abba kéne hagyni. Ha a hangulati elemektől, mint az írói szabadság részeitől eltekintek, akkor én továbbra is azt mondom, hogy ami kilenc éve egy rohadt jó percet nem hozott, azt mindet abba kéne hagyni, és akkor egyeseket fel kell pofozni, másokat seggbe is kell rugdosni, és mindezek után egészen máshogy kell nekikezdeni ugyanannak a feladatnak, a menthető mentésének. És nem az ellenoldalon kell pofozkodni meg rugdosódni, nem, ott majd csak utána lehetséges.

Nahát, tényleg nem számolta be Margó? Akkor nem adott érte semmit? Ja, hogy három zöldszilvánis kevertet a pult alól, hitelbe… Nem, én nem vagyok most hitelképes, bocsi, Dezső úr. Hó vége van, tecciktudni, és már az eleje is a vége. Majd szépen lemosogatja, a gondtalan élet a nyárral múlt el, Karolin néni biztosan meg fogja ezt érteni. De ha mégis találna egy szép agancsot, a Gyula majd megveszi, és akkor… Mindjárt kész a píédzsdí, igen. Mindjárt. Tessék lefeküdni Csík mellé a szőnyegre, addigra megleszek. Hányni? Szigorúan csak a felmosóvödörbe. Reggel majd kipucolja…

És akkor ma csak azt tudnám még elmesélni, hogy az önámítás mellett megyeszékhelyek inognak hangtalan-veszettül, és az dübörög bennem, hogy sovány, sovány, nagyon sovány helyzet van. Rendszerben hagyott lehetőségek vannak, ki nem használt lehetőségek vannak, és persze egy részhalmaz is van, ami viszont mindent egészen kíméletlen precizitással lát, és ha törik, ha szakad, harcol. Nem retteg, hanem bazmeg Kovács XXIII. Arisztid alsóberektrottyosi ellenzéki képviselőt is egyből Góliátnak nézve harcol, és nem teérted, hanem önmagáért, az igazáért, a győzelméért. Ha csak egy kurva fogpiszkálója lenne a farzsebében, azzal akarna John Wick lenni. Két hét múlva ilyenkor majd innen mesélem tovább, és a jelek szerint ahhoz nekem jéger is kell majd.

Mogorva

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.