Október 28,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Hazafias nevelés az óvodában és az iskolában

1936-ban születtem Dél-Erdélyben, egy Maros menti kis faluban. A bécsi döntés után szülőfalum Romániában maradt, a határ 15-20 km-re húzódott tőlünk. Kötelezően román óvodába kellett járni. Iskolába már nem, mert magyar felekezeti iskolája volt a falunak.

Az óvodát utáltuk. Románul nem tudtunk, az óvónő beszédét nem értettük. Naponta vertek bennünket, amiért egymás közt magyarul beszéltünk. A verésekért úgy álltunk bosszút, hogy az egyetlen román gyereket naponta elvertük. Illetve én nem, gyenge, csenevész fiú voltam, a verekedésekből mindig kimaradtam. A fiú neve Stefan lehetett, Fanelnak becézték, számunkra Fanyél volt. Szegény Fanyél naponta szenvedett a mi szenvedéseink miatt. Éreztük azt is, hogy az óvónő gyűlöl bennünket azért, mert magyarok vagyunk.

A nevelő munkának eredménye is volt. Néhány mondatot akaratlanul is megjegyeztünk, az egyiket el is mondtam otthon. Édesapám kovácsként három falu gazdáinak is dolgozott, ezek közül kettő román volt. Egyik délután épp egy román paraszt várakozott az udvaron az elkészülő munkadarabra. Én pedig arra gondoltam, hogy megcsillogtatom román tudásomat. Kiálltam a tornácra, és hangosan elrikkantottam magam: Să trăiască România mare ! (Éljen nagy Románia!) Fogalmam sem volt, hogy mit jelent. Arra már nem emlékszem, hogyan reagált a román „ügyfél”, édesapám viszont úgy nézett rám, hogy sietve elkotródtam.

1943 őszétől már iskolába jártam. Jó volt, mert magyarul beszélt mindenki.

Édesapámat 1942 őszén behívták úgynevezett „koncsentrára”(katonai szolgálatra, tulajdonképpen munkaszolgálatra), és mikor megtudta, hogy a frontra akarják küldeni, megszökött. Bákóban állomásoztak, onnan „átgyalogolt” a Kárpátokon Kovászna megyébe. Nemsokára munkát is talált Folyfalván. Ez Karácsonyfalva (Nyárádkarácsonyfalva, újabban Nyárádkarácsony) része volt. Valahogy megtudtuk, édesanyám pedig elhatározta, hogy mi is átszökünk a határon. Édesanyám 29 éves volt, a húgom 5, én 7. (Akkor lettem életemben először migráns. 1986-ban másodszor.) Édesanyám egy üszőt adott el, annak az árából egy embercsempész átsegített a zöldhatáron.

Az iskolát ott folytattam, Sárika, a húgom pedig óvodába járt. Nagyon haragudtam rá, mert imádott óvodába járni. El sem tudtam képzelni, hogy mi lehet abban  jó. Aztán egy napon, mikor nem volt iskolai oktatás, engem is elküldtek oda. Tátva maradt a szám:  játszottak,
énekeltek, mesét hallgattak.

A háború után visszaköltöztünk szülőfalunkba, még két öcsém született. Marci öcsém 1948-ban.

1952-ben, Sztálin halálakor középiskolás voltam Marosvásárhelyen a Bolyai Kollégiumban. Sztálin halála megdöbbentett bennünket, komolyan kérdezgettük tanárainkat, hogy most mi lesz. Úgy éreztük, vége a világnak. A tanáraink nem merték megmondani, hogy mit éreznek.

Marci öcsém óvodás volt, sírva ment haza, hüppögve mondta édesanyámnak, hogy meghalt Sztálin elvtárs. Nehezen lehetett megvigasztalni, az óvodában hazafias nevelést kaptak, az pedig hatott. Emlékszem egy énekre, amelyet az óvodában tanítottak nekik. (A háború után lett magyar óvoda.) A Debrecenbe kéne menni dallamára énekelték:

Piros zászló leng a szélben,
Kis óvodások kezében.
Ez a zászló azt hirdeti,
Felszabadult most mindenki.

1954-59 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre jártam magyar nyelv- és irodalom szakra. Szokás szerint a szünetekben, vakációkban beálltam édesapám mellé a vasat verni. Egy ilyen alkalommal egy szomszéd falusi román ember jött valami munkával, és meg is várta, mert sokat kellett volna gyalogolnia. Mikor engem meglátott, megkérdezte, hogy én ki vagyok, mert még sosem látott. Elmondtam neki, hogy tanulok, tanár leszek. Kérdezte, hogy verseket is fogok-e tanítani. Azt feleltem, hogy ez leendő munkám része. Elmondana egy verset, meghallgatnám-e. Természetesen, válaszoltam. Az öreg 65-70 év körüli lehetett, kihúzta magát, vigyázzállásba állt, és elkezdte:

Talpra magyar, hí a haza!

Hibátlanul végigmondta a Nemzeti dalt. Elmesélte, hogy az iskola legjobb diákja volt hajdan, és egy iskolai ünnepélyen ezt kellett elszavalnia. Közben eltelt vagy 45-50 év, de megmaradt az emlékezetében. A kérdésre, hogy tudja-e, miről szól a költemény, azt válaszolta, hogy valaha tudta ugyan, de már elfelejtette.

Anyósom mesélte, hogy a 30-as években román iskolába kellett járnia. Románul nem tudott, de jó tanuló volt, könnyen megjegyezte a szövegeket. Szintén iskolai ünnepélyen kellett szavalnia. Felöltöztették katrincába, kiállt a színpadra, és bátran, csengő hangon szavalta:

Sunt român, român voi fi. (Román vagyok, román leszek/román maradok.)

A legtöbb helyen működött a kettős nevelés. De nem mindenütt. Ezért nagy felelősség, hogy mit is tanítanak a gyermeknek óvodában, iskolában.

László János

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!