LUCA AJTAJA

Érte nem szólnak a harangok

„Most ilyennek látsz. El tudsz képzelni másmilyennek?

Nagyon boldog voltam gyerekkoromban. Nagyapám, a törzs főnöke, végtelen tiszteletet kapott a faluban mindenkitől, és ez kiterjedt a családjára is. Legidősebb fiára, Apámra, különös várakozással nézett mindenki – ő következik majd akkor, ha Fényes Arc meggyengül és rossz döntéseket hoz. Az volt a szokás, hogy ilyenkor a falu felkérte az agg főnököt, legyen tiszteletbeli bölcs az új főnök mellett, segítse, amíg teljesen kifejlődnek a képességei.

Büszke voltam, amikor először engedtek mozsárolni. Nem tudod, mi az? Az összegyűjtött magokat megszárították az asszonyok a napon, azután egy nagy tálban a szent kővel apróra zúzták. Később tudtam meg, hogy máshol az ilyesmit lisztnek hívják. Mi soha nem ültettünk növényt, csak összeszedtük, amilyen magokat találtunk, és ez nagy kincs volt. Nehéz munka a törés, és csak jó és okos gyerekeket engedtek a teknők közelébe.

Gyümölcs volt a fő táplálék, és az a hús, amit a vadászoknak sikerült hozniuk. Előfordult, hogy napokig voltak távol, mert a környékről elmenekültek az állatok. A folyónk vizét megmérgezte a gyár, amiről nem tudtuk, mi az. Szerencsére volt a hegyekben egy kicsi forrás, oda jártak a lányok vízért. A lányoknak ez volt a legfontosabb dolga, de csak a butáké. Az okosabbak, mint én, mozsárolhattak.

Pontosan nem tudom, hány éves vagyok, a születésemet, mint mindenkiét, egy kőré vésték fel, a Hold állása volt a meghatározó. De Nagyapám, aki nagyon szeretett engem, minden évben ünnepséget rendezett, és ilyenkor elmondta, hány éves vagyok.

Tizenegy múltam, amikor nagy állatok hátán furcsa emberek érkeztek a faluba. Nagyon sok ruha volt rajtuk, meg fényes valamik a kezükben. A főnököt keresték, és sokáig beszélgettek Nagyapámmal.. Volt velük egy tolmács – nem tudtuk, mi az – és amikor elmentek, Nagyapám nagyon borús arccal ment vissza a tető alá, ahol beszélgettek, és ahol rendesen a család enni szokott. Tudom, hogy lakásnak hívják máshol az ilyet. A miénk három oldalról ágakra erősített levelekkel volt borítva, a tető is, a negyedik nem, az volt az ajtó.

Összeültek a falu öregjei, minket két napig be sem engedtek a „házunkba”. Mindenki érezte,hogy baj van, de nem volt szabad kérdezni addig, ameddig a tanács nem dönt.

Aznap este Apám megfogta a kezemet, és elvezetett magával, a forráshoz. Ott leültünk egy kőre, és Ő így szólt:

– Kima, nagy lány vagy már, meg fogod érteni, amit mondok. Neked el kell menned innen. A testvéreid itt maradnak, de neked el kell menned. Van egy rokonunk, nagyon messze él, ő fogja gondodat viselni. Az emberek, akik jöttek, bajt hoznak ránk, ebben biztos vagyok. Megtanulsz majd sok dolgot, amikről nem is hallottál eddig, és jobb életed lesz. Nem maradhatsz. Olyan szép leszel nemsokára, hogy veszélyes itt maradnod.

Egy szót sem értettem az egészből, de éreztem, hogy nem kérdezhetek sokat. Apám nem sírt, de nagyon szomorú volt. Ezért csak annyit mondtam:

– Mikor jöhetek vissza?

– Ide nem fogsz visszajönni, mert nekünk is el kell mennünk innen. De majd tudatom veled, hol vagyunk, és amikor már mindent megtanultál… légy gyógyító. Azzal sokat segíthetsz, mindenkinek, mindenhol.

A falu gyógyítója ismert minden növényt, minden főzetet, el tudott látni sebeket – de egy öreg ember volt, így teljesen összezavarodtam. Én nem lehetek öregember… jöttek néha autók a faluba, nagy piros kereszt volt az oldalukon, másmilyen forma emberek szálltak ki belőle. Nem maradtak sokáig.

Apám elmosolyodott:

– Majd megérted. A rokonunk majd elmagyarázza.

Az út Sanaaba gyötrelmes volt. Először utaztam teherautón, a nevét sem ismertem addig. Először voltam teljesen egyedül, bár Apám dugott valamit a sofőr kezébe, ezért az időnként megkérdezte, rendben vagyok-e. A motyóm a két szoknyámból és a három felsőmből állt, fehérneműt addig soha nem volt. Útközben láttam sokkal nagyobb falvakat, mint a miénk, de amikor megérkeztünk a városba, elsírtam magam. A zaj, a bűz, az összevisszaság annyira megijesztettek, hogy azonnal haza akartam menni.

A rokonunk házában az ő lányaival laktam egy szobában. Hetekig gúnyoltak, amiért nem tudom, mi az, hogy bugyi, nem tudok sem írni, sem olvasni, a telefon csörgésétől kiszaladok a szobából. Majdnem tizenkét évesen hétévesekkel jártam egy osztályba, hogy megtanuljam az abc-t, és az egyéb alapokat. Egy év alatt két osztályt végeztem el, így később a velem nagyjából egykorúakkal jártam tovább az iskoláimat.

Semmit sem tudtam a kötelező vallásról, de olyan volt nekem, mint minden más – el kellett fogadni, meg kellett tanulni. Abban kellett élni, el kellet takarni a testemet – a falumban csak egy kis szoknyát viselnek a lányok – és mindenben alkalmazkodni kellett. Rokonunk jó volt hozzám, de nagyon szigorú ember, ha vallási dologról van szó.

Nem mehettem férfi kíséret nélkül utcára, nem használhattam otthon az internetet – amit az iskolában igen, nem vállalhattam semmilyen munkát az iskola elvégzése után, ha a „gyámom” nem egyezik bele. De akkor már minden késő volt, mert kinyílt nekem a világ, és mindenáron orvos akartam lenni. Ahogy Apám kérte. És visszamenni, gyógyítani a falut. A fővárosba akartam kerülni, az egyetemre, a válasz egy akkora verés volt, hogy hetekig ápoltak a féltestvéreim.

Akkor tanultam meg lopni, csalni és hazudni. Az egyik féltestvérem, aki már férjnél volt, kapott egy mobil telefont, hogy a férje bármikor el tudja érni. Nagy érdeklődést mutattam, a kütyü iránt, Sami meg büszkén elmagyarázott mindent. Amit az iskolában tanultam a számítógépről, meg az internetről, és ez a telefon adta az ötletet ahhoz, hogy megtervezzem a szökésemet.

Rokonunk azt mondta, keres nekem egy jó férjet, aki elég gazdag ahhoz, hogy majd segítse a családomat. Akik addigra már be lettek kényszerítve egy állami menedékhelyre, mert a földünk kellett a kormánynak. Pénzt nem fizettek, egyszerűen berakták őket egy olyan helyre, ahol a közelben a férfiak dolgozhattak Pénzért. Nagy betűvel írd, mert nekik hálát kellett adniuk Allahnak minden rialért, amit kaptak. És volt egy posta címük, ahova levelet lehetett küldeni.

Miközben mi, nők, a bazárba mentünk vásárolni, egy férfi kísérővel, láttam, hány ember ül az árnyékos teraszokon – csak férfiak és turisták – teázgatva, tereferélve, gondtalan boldogságban, egy-egy pillantást vetve a mellettük elsuhanó, szinte teljesen egyforma nőkre. (Ez, egyébként csak azoknak tűnik így, akik nem figyelnek a járásra, a fej- és kéztársra, a szem villanására.)

Loptam egy mobilt. Az életemet kockáztattam, de mindegy volt, elítélnek-e ezért, vagy férjhez adnak egy addig sohasem látott idegenhez.

Akkor már dúlt az országban a polgárháború, amiről a nőknek nem kellett tudniuk, beszélniük meg tilos volt. . De tudtunk, mindent, mert sokáig azt gondoltuk, ez a mi szabadulásunkat is elhozza. Nincs nagyobb erő egy elnyomott társadalomban, mint az azonos sorsúak közössége.

Apámnak is volt mobilja akkor már, mert Ő lett kinevezve valaki által arra, hogy a több száz áttelepített embert kordában tartsa. Még gumibotot is kapott, azóta sem tudom elképzelni őt bármilyen fegyverrel.

A polgárháború eközben ment a maga útján – lerombolt települések, menekülő emberek. Egyre kevesebb lett az ennivaló, a városban főleg, mert senki nem mert útnak indulni fegyveres kíséret nélkül, hogy gabonát, húst, zöldséget, tojást hozzon vidékről. Árva gyerekek kószáltak az utcákon, megerőszakolt asszonyok könyörögtek védelemért a hatóságoknak, éjszakánként épületek lángoltak a bombáktól, és az ismerősökkel történt borzalmakról szóló történeteket voltak az esti mesék.

Túlélés. Ez volt az egyetlen gondolat, vagy inkább ösztön, amire hallgattam. Apám elmondta, hogy Svédországban él egy soha nem látott nagynéném. Idős asszony már, és ha el tudok jutni hozzá, nála lakhatok.  De hivatalosan soha senki nem fog engem egyedül kiengedni Yemenből, semmilyen papír alapján.

– Át kell kelned a tengeren. Küldünk annyi pénzt, amennyit tudunk, és a levelet, amelyik igazolja, hogy rokonhoz mész. Nem lesz semmi baj, amikor majd átérsz Európába. És amikor orvos leszel, gyere vissza, ha addigra véget ér a háború.

Át kell kelned a tengeren. Igen, odamegyek egy ablakhoz, ahol jegyeket árulnak, veszek egy ilyen cetlit, és hipp-hopp, a boldog kontinensen vagyok. Apám is tudta, kiknek a karjába hajszol, de nem volt választásunk. Hozzájuk nem mehettem vissza, mert hazudott rólam a hatóságoknak, hogy meg ne büntessék, amiért „eltűntem”.

Éjszaka szöktem el a rokonunk házából. Férfi ruhában, amit apránként loptam hosszú hónapokon át a szárítókról. Azért ilyen rövid a hajam, mert azt is úgy kellet le-le vágni, hogy ne vegyék észre, és a wc-ben lehúzni.

Egy ártatlannak látszó ember, aki Apám küldöttének mondta magát, hozott 1500 eurót, többet a szüleim nem tudtak szerezni.

Mindig éjszaka mentem. Nappal elrejtőztem, ahol lehetett, férfiként könnyebb volt, de tudtam, elég egy figyelmesebb pillantás, és megállítanak.

Hónapokba tellett eljutni Líbiába. Ahol szintén háború van. Véresebb-e, mint a miénk? Nem tudom. Addigra már mindent tudtam a túlélésről, hidd el. Vagy legalábbis azt hittem.

Innen már egyszerű volt a dolog. Nem sok pénzt költöttem útközben, mert megtanultam azt enni, amit találok, olyan vizet inni, ami adódik. Meg lopni, is persze. Azt is tudtam – Líbiában mindenki tudja – hova kell menni ahhoz, hogy találj „segítőkészeket”. Ez a becenevük. A csempészeknek. Még mindig férfi ruhában, gyorsan kapcsolatot teremtettem velük, és megígérték, hogy hamarosan hajóra tesznek, minden rendben lesz.

Nem volt elég a pénzem. Kellett még 700 euró, és tíz napon belül indulhatok.

Nem volt más választásom a nagyvárosban. Visszavettem a női ruhát, a rövid hajhoz egy vagány prostihoz illő cuccokat vettem, és megkerestem a szükséges pénzt.

A hajóra éjszaka szálltunk fel, akkor már hagyományos arab viselet volt rajtam. Azon imádkoztam csak, hogy valaha is sikerüljön elfelejtenem az elmúlt heteket és éveket.

Mivel beszélek angolul – titokban kezdtem el tanulni, segítség nélkül – a kormányos, vagy kapitány behívott a fülkéjébe, mondván, segítsek valamiben az angollal. Rajta kívül még három férfi volt ott. A számat azonnal betömték, ami azután következett, a fantáziádra bízom.

Most ilyennek látsz. El sem tudsz képzelni másmilyenek, ugye?”

A valószínűleg hamis papírok szerint nincs harminc éves. Egy motor nélkül hánykolódó bárkáról menekítette ki őt a parti őrség hajója. Az erőszak következtében olyan súlyos sérülései keletkeztek, hogy mentőhelikopterrel kellett kórházba szállítani. Esély sem volt a megmentésére.

nora hann

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább