Október 31,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Hacsaknem Blog


A hatalom igazi természetét semmi nem mutatja meg jobban

Mer’ egy magyar számára nyilvánvaló, ha valamit akarunk, akkor azt szeretnénk leginkább, hogy Magyarországot tiszteljék, megbecsüljék, és bennünket is magyarnak lássanak. Mi nem levakarni akarjuk magunkról azt a kétségbevonhatatlan tényt, hogy magyarok vagyunk, hanem én személyesen, de sokan vagyunk így, életünk legfontosabb pillanatának azt tartjuk, hogy magyarnak születtünk. És ebből következnek dolgok. Egy fantasztikus kultúrának vagyunk a részei. Egy fantasztikus nyelvet beszélünk. Sajnálom a világ azon részét, amelyik nem beszél magyarul, mer’ el van zárva attól a fantasztikus irodalomtól, amit Máraitól mondjuk Móriczig itten megalkottak. Akkor van egy fantasztikus történelmünk, aminek a lényege mégiscsak a helytállás a legnehezebb időkben, a legnehezebb körülmények között, óriási túlerővel szemben helytállni, kiállni, megvédeni valamit. Akkor itt van az országunk, ami egy gyönyörű ország. Tehát magyarnak lenni az egy fantasztikus dolog. Hát mi lehetne ennél fontosabb? […] Én azér’ vagyok európai, mer’ magyar vagyok. Ha nem lennék magyar, nem is tudnék európai lenni. 

Két nap leforgása alatt a kortárs magyar kultúra három alakja távozott: Rajk László, Marton László, Konrád György. Egy Kossuth-díjas építész, díszlet- és látványtervező; egy Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színházrendező, színigazgató, érdemes és kiváló művész, valamint egy Kossuth- és Herder-díjas magyar író, esszéíró, szociológus, a kortárs magyar próza világszerte egyik legismertebb alakja. A kortárs magyar kultúra nagyjai sorban távoznak, az élet megy tovább.

Olvasom, és újra elolvasom a fenti sorokat. Éppen tegnap hangzottak el annak az embernek a szájából, aki amellett, hogy még sosem hazudott, nem kisebb célt tűzött ki maga elé, minthogy örökérvényűen definiálja azt a keretrendszert, amelyben a többi közt a kultúra, a magyarság vagy az európaiság értelmezhető. Hogy mindenki számára világos legyen, ki a magyar, mi a kultúra, mi az európaiság, mi az állandó melldöngető büszkeség tárgya.

Tisztában vagyok vele: sokan megbotránkoztatónak tartják, hogy mondjuk Konrád György haláláról némelyeknek az jut eszébe esetleg, ami nekem is. Hogy ha ennyire fantasztikus kultúrának vagyunk a részei, ha állítólag annyira fontos számunkra, hogy ezt a kultúrát mások is tiszteljék és megbecsüljék, miért nem fér bele legalább ilyenkor, a magyar kultúrát ért súlyos és nyilvánvaló veszteségek kapcsán egy emberinek, normálisnak nevezhető gesztus, egy bármilyen sablonos részvétnyilvánítás, egy kétsoros, szolid gyásztávirat. Ahogy sem Göncz Árpád, sem Esterházy Péter, sem Heller Ágnes halála kapcsán nem fért bele. De ahogy belefért mondjuk Andy Vajna távozása kapcsán, vagy ahogy belefér a világ legtávolabbi pontjain történt különféle merényletek és szerencsétlenségek alkalmával, amikor újra és újra le lehet írni, hogy a magyar emberek biztonságának megvédését csak a távirat írója képes szavatolni. Nem leszek igazságtalan: Ungvári Tamás Széchenyi-díjas és József Attila-díjas magyar író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár júliusi halála is elérte a budai Vár ingerküszöbét.

Lehet, hogy szentségtörésnek tűnik elvárni a magyarság és a magyar kultúra különlegességét, már-már felsőbbrendűségét a zászlajára tűző államvezetéstől, hogy a napi politikai szembenállásokon felülemelkedve azoknak a távozásáról is megemlékezzen, akikkel adott esetben teljesen ellenkezően gondolkodik a világról, a politikáról, a hatalomról, a magyarságról, kultúráról, a lecsófőzésről, a futballról vagy bármiről. Attól kezdve viszont, hogy valaki a magyar kultúra nagyszerűségét (amihez nem mellesleg ő személyesen nagyjából semmivel nem járult hozzá) és a magyar kultúra nagyszerűségéből fakadó nemzeti büszkeséget állandó hivatkozási alapként használja saját politikai érdekeinek érvényesítéséhez, ez a minimum, ami elvárható. Hogy ne akarja levakarni magáról azt a kétségbevonhatatlan tényt, hogy magyarnak, alkotó, gondolkodó, kultúrát teremtő embernek lenni egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindenről ugyanazt gondoljuk, mint amit az éppen regnáló hatalom gondol. És végképp nem jelenti azt, hogy a magyarsághoz való tartozás kritériuma az, hogy egy oldalon állva főállásban tüzelünk azokra, akik a másik oldalon állnak.

A hatalom igazi természetét talán semmi nem mutatja meg jobban, mint az, hogy miként viselkedik olyankor, amikor nem az éppen soros, napi politikai iszapbirkózást kell megnyerni. A hatalom igazi természetetét az ilyen pillanatok mutatják meg. Amikor meghal egy olyan ember, több olyan magyar ember, akinek a nevét a fél világ ismeri, de aki élete során kisebb vagy nagyobb mértékben közéleti kérdésekben is állást foglalt, vagy éppen politikai szerepet vállalt. Amikor azt kellene megmutatni, hogy ha nem is értettünk vele egyet, de becsüljük azért, amiért a fél világ is becsüli. Mert ezek az emberek –  azok, akiknek nem jár egy félmondatos részvétnyilvánítás – egyenként és együttvéve, hibáikkal, tévedéseikkel, bűneikkel és erényeikkel együtt rendkívül sokat tettek azért, hogy Magyarországot tiszteljék, megbecsüljék, sőt, talán azért is, hogy bennünket is magyarnak lássanak és tiszteljenek. Annak ellenére is, hogy azt hiszem, az elég nagy baj, ha az ember élete legfontosabb pillanatának azt tekinti, hogy magyarnak született. Vagyis valami olyasmit, amiért ő személyesen semmit nem tett.

Nagyságrendekkel jobb hely lenne ez az ország, ha elsősorban arra lenne büszke mindenki, amit önerőből megvalósított, amit a saját erejéből, tehetségéből, szorgalmából elért, és ha ezt tartaná mások számára is követendő példának. Pláne közjogi méltóságként, emberi életek sorsáról döntő, demokratikusan felhatalmazott közszereplőként. Talán soha nem álltunk távolabb ettől. Soha nem állt még ennyire kicsinyes, sértett, frusztrált, erkölcsi értelemben sekélyes emberanyag az ország élén.

Úgyhogy magyarnak lenni addig semmiképpen nem lehet fantasztikus dolog, ameddig a tiszteletet és a megbecsülést másoktól követeljük, de mi nem adjuk meg azoknak, akik arra valóban rászolgáltak. Addig végtelenül szánalmas lesajnálni a világ azon részét, amelyik nem beszél magyarul, és nem olvashatja eredetiben azt a fantasztikus irodalmat, amit Máraitól mondjuk Móriczig itt megalkottak, ameddig képtelenek vagyunk tiszteletet mutatni olyan emberek iránt, akiknek a műveit többek között angol, cseh, dán, finn, francia, héber, holland, német, norvég, olasz, orosz, spanyol és szerb nyelven olvashatja a világ.

U.I. Szeretek kellemesen csalódni. Hátha lesz miért, és ami késik, az csak később lesz.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!