Csinos nő. Az a típus, akinek sokáig kell nézned a képét, de még akkor sem tudod eldönteni, hogy egy jó karban lévő harmincas, vagy már a negyvenes évei B oldalát pörgeti. Jár mellé még egy sármos, sportos férj, meg két gyerek. Ez utóbbiak ivararányát tekintve egy fiú, egy lány. Mindemellé – csak úgy ráadásul – egy mediterrán tengeröböl képeslapszerűen giccses háttere. Már csak egy viháncoló golden retriever hiányzik a képről a nagy, boldog amerikai családhoz.
A fotót nézegetve egy kis kesernyét kezdek érezni a számban. Azt hiszem, ez az irigység íze. Hogy elhessegessem a kellemetlen érzést, gyorsan feltúrom egymásra halmozott nyári emlékeim, és legfölülről előrángatom a legutóbbit. Búvárkodás, sziklák, mélykék, mélyzöld víz, napsütés, a kerti diófa alól elénk térdeplő tenger, tánc az éjszakában… Már nem érzem a kesernyés ízt, csak valami sorsközösséget a szóban forgó famíliával. Igen, kiváltságosak vagyunk.
Egy óra múlva megint elém senderedik a család a Facebookon. Most fürdőruhában pózolnak azon a hat vagy nyolc képen, amit anyuka posztolt. A bikini pompásan áll a mamán, apára is jó ránézni, a két kis krapek meg egyenesen ennivaló a szeplőikkel.
Nálunk, a kék ablakos görög falutól némileg északabbra harmincöt fok van. Árnyékban. A hőség csak a ventilátor tőszomszédságában elviselhető. Tengerből momentán viszonylag gyérül állunk, szóval, a monitoron nézem a hűs vizet, és minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne kívánjam el a francba a nagyvárost a kánikulájával. De úrrá leszek magamon, és örülök az örömüknek.
Mire elcsendesül bennem minden, megint megjelennek az üzenő falamon. Most éppen vacsoráznak. Hangulatos étterem, a távolban friss mészszagot lehelő házikók, bilikék tenger, egy kisebb erdőnyi leander, a kamerába konzum mosolyt eregető asszonyka, a férj és a két aprólék. Az asztalon mindenféle tengeri herkentyű, a felnőttek előtt kis butellában gyöngyöző borok, a gyerekek meg limonádét szörpölnek.
Kisvártatva megint helyzetjelentés jön. Túráznak, a roadshownak újfent részese lehetek. Meteorák, lankák, lélegzetelállító látvány. Még szinte fel sem fogom a látottakat, mikor az ismerős újra bejelentkezik „élőben görögből”. Hegyi falucska, kecskék, szamarak, szerpentin. Közben minden egyes képen ott a teljes família a konzerv mosollyal. Csak a gyerekeken látszik néha, hogy elegük van az objektívnak szóló spontán örömből.
És ez így megy napokon át. Nézem a képeket, amiken a grammra kimért idillből valami mégis hiányzik. Talán a férj elismerése, amit facebókokkal, likeokkal pótol a csinos, fiatal nő. Talán annak a jóleső elégedettségnek van híján, amit azok éreznek, akik komolyan hiszik: ők valóban a sors kegyeltjei. Ehhez a jóllakottsághoz pedig nincs szükség külső igazolásra.
Persze, meglehet, csak valami rosszul értelmezett közlési kényszer vezette a főhősünket, aki elhitte: ha nem posztolod, meg sem történt!
Megeshet az is, hogy a dolog mögött csak annyi van, hogy ismerősömben elromlott az a belső fényképezőgép, ami a legszebb emlékekről készült fotókat agyunk winchesterébe menti, ahonnan azok bárhol és bármikor előhívhatók.
Bizonyára nem tudja: a memóriába mentett fotók nem sárgulnak, sőt az emlékezés csodája révén nemcsak a látottakat, de az akkor érzett illatokat, szagokat, hangokat, ízeket, textúrákat is könnyedén felidézhetjük. És valószínűleg e módszer lényegéről sem hallott még, miszerint lehetőséget ad teljességében megélni a pillanatot anélkül, hogy élményeinket aprópénzre váltanánk a közösségi médiában.
Mire gondolatban ideérek, megint érzem azt a kesernyés, fémes ízt. De ez nem a jóleső irigységé, ez most valami más. Megkeresem a képernyő jobb felső sarkában a kis x-et és kikapcsolom Zuckerberg urat. Nyújtózom egyet. Este a tévében újra adják a ValóVilágot. Ma biztosan kihagyom. Egy napra egy valóságshow bőven elég.
momo
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.