Június 7,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Gyermekszülés. Orbán Viktor megfeszülhet. Tizenhétszer

“…minden gyermeknek joga van apához és anyához, és hogy a család és a gyermek nem más, mint a nemzeti közösség biológiai újratermelésének előfeltétele. …A magyar modell alapja alkotmányos természetű, ennek hiányában ugyanis nem lehet hosszú távú családpolitikát folytatni. Hozzátette: ezek az alkotmányos alapok védenek meg a családellenes bírósági döntésektől, valamint attól, hogy a gyakran családellenes nemzetközi szervezetek, NGO-k, hálózatok “behatoljanak” a magyar államéletbe, döntéshozatalba.” (Orbán Viktor)

“A halál oldalán azok állnak, akik családellenesek, vallásellenesek, ahol nincs közjó, nincs közérdek, közerkölcs. Európában a halál kultúráját szolgálják azok, akik szerint a gyermekvállalás magánügy. …A gyermekvállalás közügy, a legszemélyesebb közügy. (Kövér László)

Amikor megláttam Dúró Dóra képét, tulajdonképpen nem gondoltam róla semmit, amit pedig igen, azt jobb, ha nem mondom el. Negyedik gyermekét várja a radikális magyar politikus, és a pocakját nemzeti színű szalaggal kötötte át, ezzel a felirattal Facebook oldalán. „Egyet apának, egyet anyának, és most már kettőt a hazának :)”. Dúró Dórából ez magától kijön. Semmit nem számít ez a nő. Egy feltűnési viszketegségben szenvedő valaki.

Aztán fokozódott a helyzet Orbán és Kövér felszólalásával a nemzetközi demográfiai konferencián. Egyértelmű: ezek teljesen megbolondultak. Manapság ott tartunk, hogy hiszterizálás, bohóckodás és állami felügyelet lett/lenne a szülés, a kismamaság (később már nem olyan nagyon fontos a nő meg a gyereke se). Folyik a Fidesz hergelése egészen alpári és aljas stílusban, mert hiszen a hazának meg a demográfiai adatok javulásának kell a gyerek. Álljon már elém, aki a hazának akar világra hozni gyereket! Hogyan? Megbeszéli apuci meg anyuci, hogy most nem nekünk kell a kisfiú, a kislány, odaadjuk a hazának, majd az felneveli. Pántlikával, magyarosan, keresztényül. Apuci meg anyuci megijedt, mert az idén kevesebb gyerek született, mint tavaly. Termelni kellene. De mi a büdös francnak tolakodnak bele az anyaság intim szférájába egyre többen.

A mára teljesen eszét vesztett Orbánék és az álszent törpike Semjénék már ellepték a spájzunkat, belerondítottak az emberek sorsába, és akkor még az ágyunkba is belemásznak. Kotorásznak a nők, anyák vagy nem anyák méhében. A büdös francba már, fel sem fogják, hogy csinálhat bárki bármit, a gyermek megszülése az csak és kizárólag a nőé – boldogsággal, gondokkal és rizikóval. Ezen még Viktorunk sem tud változtatni, bele is bolondult. Bele is zizzent már, azért mert valamiben nem ő diktál, pedig megfeszülhet, akkor sem tesztelheti politikai hablattyal a családokat.

Anyának lenni magányos harc. Úgy van ez, a terhes kismama akkor és ott esik össze, ahol éppen van, ott hány, ahol éppen van. Ő érzi legelőször és legjobban, ha mocorog a pici a hasában, ő érzi egész testében egy másik élet lüktetését. Ebbe egyedül kívülről az orvosnak és ápolónak van joga valamennyire beleszólni: segítő szándékkal, tanácsadással. A gyerek édesapja – normális esetben – is csak annyit tud tenni, hogy szeretettel, féltéssel várja az apaságot.

Orbán azt akarja, hogy forintosítja az új életet, miközben életeket küld embertelenül a mocsárba. Borzalom. Ám ma Magyarországon kilencvenkilenc százalékban nem kormány meg pénzintézeti gyámság alatt születnek a babák, tessék tudomásul venni, szemfényvesztő kereszténynek csúfolt hatalom. El a mocskos kezekkel a szülő anyáktól!

Nagyon-nagyon emlékszem arra a förtelemre, amit az egyik jobbos újságíró mondott. Arra nem emlékszem, csak nyolcvan százalékban, hogy név szerint kinek szólt, ezért nem is írom le. Mindegy is, azt mondta: “Minden mocskos szadeszesnek van anyja, aki természetes módon szereti méhének rohadt gyümölcsét”. Ilyen férges undorító véleményt csak a legócskább emberek mondanak politikai ellenfélre is. Ez a Lovas, ha ma élne, hol tartana az igen jó táptalajú undormány terjesztésében? És akkor még utólag magyarázkodott is: a mondatot az És-ből vette át, blaszfémikus átköltésben, ahol a “szadeszes” szó helyett eredetileg a “fasiszta” szó szerepelt. Még rosszabb, aljas dolog emberiség elleni bűnökre hajazó „anyasági” véleményt kifejezni.

Csessze meg ez a férfiuralmi hatalom is, ne bugyogjon családpolitikáról, mert az nem gyerekcsinálási élvezetekből áll, abban könnyű részt venni, aztán lesajnálni, hogy mi történik a kis és felnőtt emberekkel. Ebbe az is beletartozik, hogy nem kell mindenkinek követnie – sokszor nem is tudja – ennek a hazug egyletnek az ócska, kirekesztő állami normáit. Hiszen a gyermektelenek ugyanolyan teljes életet élhetnek, vagy egy életen keresztül hordozzák az egészségügyi okok miatt lehetetlen babavárás vágyát. De minálunk illik mindenkinek gyereket vállalniuk. A közpénzből tobzódó sok okosnak nincs joga szubjektív értékítéletekkel megbélyegezni a családok, a nők és férfiak életvitelét.

Minden ember olyan állapotban él, amilyenben akar – vagy gyerekkel vagy gyerek nélkül. Mindenki csak saját sorsára mondjon ítéletet, mert akkor megint visszatértünk oda, hogy csak az a nő, aki szül falat vakarva, ordítva, hangosan jajgatva vagy csendben szenvedve a fájdalomtól – mindenki másképp. Idióta hatalom, az anyából nem úgy pottyan ki a pici, mint a facsavar gyártó gépből a facsavar. Az új életért meg kell küzdeni.

Mondok valamit. Valamikor a tél végén sokat hallgattam Enrico Caruso olasz operaénekest. Ismerkedtem vele. Úgy is, hogy olvasgattam életéről. És most eszembe jutott: édesanyja 35 éves korában tizenhét halvaszülés után tizennyolcadikként gyermekként szülte meg Enrico Carusot.

Ez pontosan tizenhét vágyakozás, tizenhét félelem, tizenhét remény. Akkor is, ha az 1870-es éveket írjuk; akkor is, ha nyomorban éltek; akkor is, ha nem volt biztonságos orvosi ellátás, és akkor is, ha Caruso apja többet volt a kocsmában, mint dolgozott. Tizenhét élettelen gyötrelem, de Anna Baldini gyermeket akart. Minden más csak akkor kezdődött az új életükben: Anna anyja mezítláb járt, és a háztartástól vonta meg a pénzt, hogy taníttassa a fiát.

A fiú éppen a híres San Severino-templomban énekelt, amikor kapta a hírt: az édesanyja meghalt.  A később világhírű énekessé lett Caruso tizennyolc éves volt akkor, és anyja halála teljesen megváltoztatta az ifjú természetét: többé nem járt kávéházakba, szakított régi barátaival, és a templomi énekléssel is felhagyott. Elkezdődött kalandos pályája.

Érti, Kövér? Születés és halál árán lett Carusónak kettő élete. Az édesanya nem ezekkel a buggyant orbáni félnótásokkal köt szövetséget, hanem magával, a párjával. És ebben a szabad, titkokat és vágyakat hordozó szövetségben Orbánék csak nagy semmik. Elmehetnek a büdös francba, a legtoprongyosabb időkre hajazó bitangok.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.