Március 28,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

LUCA AJTAJA


Minden így kopik meg, minden így múlik el /Luca ajtaja

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Tegnap futás közben egy kerítés mögött megláttam azt az öreg autót. Megálltam és megbabonázva néztem percekig.

Amikor kicsi voltam, nagyon szerettem volna, hogy ilyen autónk legyen, és ne az a csúnya, öreg, törtfehér IG-s Trabant, amiben gyakran sírtam, mert mindenki leelőzött minket a martonvásári emelkedőn. Ilyen menő kocsit szerettem volna, egy Zsigulit, ha lehet pirosat.

Néztem a kopott autót az idegen kert hátsó részében ahogy félretolva, távol az emberektől állt egy nagy fa alatt. Talán fehér lehetett régen, nem tudtam megállapítani. Kerekei leeresztve, majdnem tengelyig besüllyedve a földbe. A rozsdás kasznin, több helyen hozzá nem illeszkedő színnel, foltokban javítások voltak. Szomorú látvány – gondoltam – aztán hirtelen a kilincsen megcsillant a nap sugara. Mint egy szem, amiben még fel-felvillan a büszkeség, az élet.

Mára öreg, haszontalan csotrogány, ám ez nem jelenti azt, hogy valaha nem ragyogott. Hogy nem volt szép, lenyűgöző, hasznos, modern, friss, sőt akár lázadó. Egyszer valaki büszke volt rá, boldog volt, hogy az övé lehet. Óvta, gondosan törődött vele. Ahogy néztem, nem csak a rozsdafoltos ócskavasat láttam. Láttam a pillanatot, amikor először gördült vele haza a tulajdonosa, ahogy megsimogatták a gyerekei. Ahogy büszkén, mosolyogva nézte csillogó fényezését a felesége. Velük örültek a szomszédok, a barátok, és persze volt olyan is, aki irigykedve, csak a függöny mögül figyelte a szögletes státuszszimbólumot. A gyerekeket gyakran előtte fotózták, és biztosan volt díszes esküvői autó is, óriási gerbera és szegfű csokorral a motorháztetőn. Boldogan döcögött le vele a fiatal család nyaranta valamelyik balatoni SZOT üdülőbe. Az utastér mindig tele volt élettel, a gyerekek hol énekeltek, hol hangosan vitatkoztak a tágas hátsóülésen, a feleség pedig a férje karját simogatva csitítgatta őt, hogy ne szóljon rájuk, hiszen gyerekek. A férfi minden vasárnap délután gondosan lemosta az autót. Időnként a rántott hús sütéséből visszamaradt étolajjal lekente a kerekeit, hogy még azok is fényesek legyenek. Talán neve is volt, a család ötödik, teljes jogú tagjaként.

A bejárat előtt mára új, csillogó autó parkol, a régi pedig az öreg fa alatt lesz némán, magányosan az enyészeté. Vajon hol vannak a tulajdonosok? Él – e még a valaha vidám, fiatal pár? Minden így kopik meg, így múlik el – szorult el a torkom – emlékek, érzések, kapcsolatok, hírnév, szépség, népszerűség, egészség, így használódnak el, öregszenek meg az emberek is. Mindennek és mindenkinek eljön a hátsó udvarok ideje.

A leharcolt karosszéria mögé azonban be van zárva a múlt, a fény, minden tett, öröm és bánat. Lehet, hogy a rozsdás roncs már nem is emlékszik rá milyen volt régen, de mi ne felejtsük el!

rb

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.