Március 28,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

LUCA AJTAJA


A Halálcsillag a mi utcánkban épül /Luca ajtaja

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Az én hősömet Anikónak hívják. Negyvenhét éves és nagyjából ugyanennyi kiló. Meghatározhatatlan színű, igéző, szürkészöld szeme van, egy a milliárdból, mint Sharbat Gulának, a menekült afgán lánynak a National Geographic legendássá vált borítóján. Derékig érő, ezüstösbarna haját egy indián kamaszlány természetességével egyszerű copfban hordja, fittyet hányva a hajfestés hiú divatjára. A hangja egészen olyan, mint Hegyi Barbaráé, és amikor mosolyog, két zárójel-gödröcske tűnik fel az arcán. Fényképezni lehetetlen, olyankor mindig kővé dermed és szúróssá válik a tekintete, mint a régi nagymamáké a dagerrotípiákon. Szerintem nem is tudja, hogy milyen szép. 

Régóta gyanítom, hogy az irodaházakban van egy negyedik dimenzió. Gonosz házimanók lakják, akik éjjelente a teakonyhákban garázdálkodnak. Elcsenik az ételtároló dobozok tetejét, vagy hurcolják őket emeletről emeletre, mikor hogy tartja kedvük. Ha egy kicsit nem figyelünk, csupa felemás doboz potyog a nyakunkba, és persze sosincs gazdájuk. Azelőtt kampányszerűen összepárosítottuk őket, és hol a Vöröskeresztet, hol a szomszéd apácákat örvendeztettük meg velük, akik a harmadik zsákot is kedves mosollyal és áldással fogadták. A negyediket már nem volt szívem rájuk sózni, ezért valami olyasmit ütöttem be a keresőbe, hogy segélyszervezet. Nem tudom, miért épp rájuk kattintottam azon az öt évvel ezelőtti nyárelőn. Az érdes-bársonyos hang, melyért a sok színész valószínűleg a fél karját odaadná, Anikóé volt. Nagy örömmel fogadta a felajánlást, és elmondta, a dobozokon túl a firkapapírt, tollakat, ceruzákat is nagyon szívesen fogadják – bármit, amivel a gyerekeket nyáron le lehet kötni. Ment is a gyanútlan körlevél, és két hónap múlva már nem kartondobozba, hanem egy komplett szekrénybe gyűltek az adományok az irodában. 

Az adományozás egyszerűnek tűnik, pedig nem az. Tanulni kell. Nekünk évekbe telt, míg a legfontosabb szabályt megértettük: előbb kérdezz, utána hozz. Hosszú folyamat volt, amíg mind beláttuk, a rákosmentei családok átmeneti otthonában, ahol 11 kollégiumi szobában élnek harmincöt-negyvenen, zömében anyák és gyerekek meg néhány apuka, véges mennyiségű plüssre, társasjátékra, VHS mesekazettára, nagymama hagyatékából marad csecsebecsére, felnőtt ruhára van szükség, míg az edények, a működőképes konyhai eszközök, a lakástextíliák, a kiskamasz fiúknak való ruhák, a babaholmik, a tanszerek, az írószerek és főként a tartós élelmiszerek mindig gazdára találnak. A szegénység lélektanát, a jószándékú tévhiteket, a logisztika buktatóit és általában az adományozás módszertanát L. Ritók Nóra itt, itt és itt  gyönyörűen összefoglalta. Nagyon hasznos és elgondolkodtató olvasmány, bár szerintem őt szezontól függetlenül mindig érdemes követni. 

Első alkalommal GPS nélkül meg sem találtam volna őket Rákoskeresztúr legszélén, méterekkel a Budapest vége tábla előtt. Kétszintes, komor betonkocka, szigorúan a funkcionalitás jegyében. Valamikor mezőgazdasági kollégium volt, de a rendszerváltás felülírt egyet s mást. Minden ablakon más függöny, valamikor mindegyik egy másik, szebb ablakon függött. A fal mellett gyerekruhákkal sűrűn rakott ruhaszárítók egész sora. Többnyire szép ruhák, nem fecsegnek szegénységről. Valamikor mindegyiket egy másik, szerencsésebb gyerek hordta. Az előtér falán a vidám mesefigurák önkéntesek keze munkáját dicsérik. Az ügyeletes ajtaján a gyerekrajzok és a szolgálati közlemények között megbúvó régi matrica „Az igazi férfi nem bánt nőt” felirattal váratlanul gyomorszájon vág. Fáradt apuka ül babával a karján a kerti játékok között. Színes a kerítés, a rózsatövek között nincs egy szál gaz sem, vágott a fű. Mindenki köszön, az egészen kicsi gyerekek is, pedig sosem láttak. Az anyukák kora csalóka. Sokkal fiatalabbak annál, mint a nehéz sors metszette arcuk és a terhességek nyomát viselő alakjuk mutatja. Kérés nélkül, azonnal jönnek zsákokat cipelni, megköszönik, a szemembe néznek és többnyire hiányos fogakkal, de szívből jövő őszinteséggel rám mosolyognak. Ilyenkor egy kicsit mindig csalónak érzem magam, aki fuvarosként bezsebeli a hálájukat. 

A RÉS alapítvány működteti a női éjjeli menedékhelyet is a Podmaniczky utcában. Késő délután a troli ablakából nem lehet nem észrevenni a bebocsájtásra váró, cekkert szorongató alakokat, a Terézváros szívében látva látszanak. Telente a piros lámpánál görcsbe rándulva számolgattam a szememmel a sort, mert csak ötvenen férnek be. Endrétől, a menedékhely vezetőjétől most már tudom, hogy huszonév tapasztalata és kapcsolatrendszere után akkor is találnak megoldást, ha többen lennének. Tavaly ősszel csodálatosan megírt, fájdalmasan őszinte cikk jelent meg a „fapadról”, ahogy ők hívják, a Nők Lapjában, melynek töredéke itt olvasható. Eleinte kicsit furcsállottam, hogy a törékeny Anikó vezeti a családok átmeneti otthonát a semmi szélén, míg a negyvenes Cseh Tamásra emlékeztető Endre, aki valamiért Öcsi, tart rendet ötven nő között. Történelmileg így alakult, és jól van ez így. Elmondta, ő azért is szereti a fapadot, mert a nők őszinték. A férfiakkal ellentétben elmondják, ha valami bajuk van, és többnyire nem akarják megverni sem. Tavaly ősz óta, ha estefelé arra járok, figyelem a tejüveg ablakokon kiszűrődő fényeket és találgatom, aznap vajon alszik-e valaki a nagymamám által évtizedeken át féltve őrizgetett ágyneműk valamelyikében. Azt hiszem, örökség jobb helyre nem is kerülhetett volna. 

Adélban, az alapítvány vezetőjében, Anikóban és Endrében azt is szeretem, hogy sosem tudtam olyan kérdést feltenni nekik, amire nem volt azonnal egyenes válaszuk. Anikót egyetlen egyszer értem rosszkedvében, telefonon. Visszahívott, elmondta, nagyon zűrös napjuk volt, és csöndesen megkérdezte, ismerek-e gyermeknőgyógyászt. Évekkel később mertem csak feltenni a kérdést, miért volt rá szükség. Őszinte választ kaptam. Ültünk a hipszter bisztróban szemtől szemben, és félúton megállt a kezemben a jeges limonádé. Azt hiszem, jobb volt a tudatlanság. Már nem kérdezek. Nem közöny és nem is önvédelmi reflex, csak van, ami egy ponton túl már nem fontos. Ha valaki beáll a sorba este hatkor a Podmaniczky utcában, vagy beköltözik egy zsebkendőnyi szobába Rákoskeresztúron, vállalva a negyvened magával együtt lakás, a közös konyha, a szociális gondozóval való szoros együttműködés, illetve a család anyagi helyzetéhez igazított térítés kötelezettségét, azért teszi, mert nincs más választása – az alternatíva a gyermekotthon és az utca volna. Hogy ő is hibás? Lehet. Egy sor kérdést fel lehetne még itt tenni. Például azt, hogy mennyire beteg az a társadalom, ahol az ő ellátásukra az állam egy gyorséttermi hamburger menüjének összegét szánja fejenként naponta, letudva ezzel minden kötelezettségét. Hogy az emberi és szakmai oldalán túl ez az egész anyagilag sem működne pályázatok, civilek és adományok nélkül. Hogy egy pénztáros nagyjából annyit visz haza Budapesten, mint a főiskolát végzett, két évtizede a szociális szférában dolgozó, elképesztő tapasztalattal, hivatástudattal és empátiával rendelkező, erőn felül dolgozó, vezető szociális munkás, akit aggaszt, hogy nincs utánpótlás, hiszen kinek is lenne vonzó ez a pálya itt és most. Egyszer feltettem a kérdést, mi lesz a családokkal utána. Ha letelik az egy év, vagy véget ér a tanév, és a törvény szerint menniük kell. Anikó rám nézett azzal a zavarba ejtő tekintetével, és nagyon csöndesen, tárgyilagosan azt mondta, ennyit tudunk. Felemeljük és tartjuk, tartjuk őket. A siker ott kezdődik, amikor a bántalmazott anyuka felveszi a szemkontaktust és nem néz csodálkozva maga mögé, ha megkérdezik tőle, milyen délutáni foglalkozásra szeretné járatni a saját gyerekét. Mikor az alig 18 éves, kétgyerekes gyereklány már nem sütőporral gondolná felmosni a konyhát, mert úgy tudta, az jó zsíroldó. Aki ennél többet tud, tényleg csinálja utánuk. 

A karácsony előtti időszak mindig keserédes, és a gyerekek a város szélén is gyerekek. Pár éve egy tengerentúlról hazatért katona, aki odaát beleszerelmesedett a karácsonyba, elhatározta, csinál nekik igazi ünnepet. Az onnan hozott pompás jelmezt felöltve beállt potrohos, joviális Mikulásnak, a saját gyerekeire ír manóruhát húzott, a gizda, vattaszakállas óvodai Szent Miklósokhoz szokott kicsik pedig tátott szájjal bámulták a csodát. Ilyenkor mi is gyűjtünk, főleg tartós élelmiszert a téli szünetre. A kollégák jó fejek, valahogy mindig kerül annyi Nutella, szaloncukor és csoki a szekrényben, hogy minden családnak jusson, és annyi kávé is, hogy a fapados lányok is mind ihassanak, legalább az ünnep alatt. Van, aki csak azért jön be a szabadságáról az utolsó nap, hogy friss gyümölcsöt hozzon. Tavaly ezüstvasárnap álltam Anikóval a raktárban, és a helyzet abszurditása ellenére is őszintén vele örültem, mennyi rizs, olaj, cukor, liszt és konzerv jött össze. Megtanultam, a gyümölcskonzerv azért jó, mert abból lehet levest és desszertet is „kokszolni”, és ha valamelyik anyuka megszorul, kakaós vagy lekváros palacsintához mindig van itt alapanyag. Arra nagyon figyelnek, hogy az ünnep igazán ünnep legyen, fenyőfával, égősorral, énekkel, és az élelmiszercsomagok mellett így vagy úgy, de valahogy mindig sikerül beszerezni, amire a gyerekek ácsingóznak, és ott találják a fa alatt, szépen becsomagolva. Nincsenek irreális vágyaik. 

Ugyanezen az ezüstvasárnapon a közös konyhában egy hatéves kisfiú épp csibefalatokat ebédelt csíkokra vágott pirítóssal és mustárral. Úgy tűnt, a menü csak nekem volt furcsa. Biztosan a hagyománytisztelet, mert ők így szokták. Amikor Anikónak hónapokkal később elmeséltem ezt az élményt is, annyit mondott: „Induljunk ki onnan, hogy a gyerek eszik.” A családi pótlékból és a keresetből – náluk, aki nincs gyesen, mind dolgozik, az anyukák többnyire konyhalánykodnak vagy takarítanak, az apukák pedig rendszerint építőipari segédmunkások vagy éjjeliőrök – ilyen ebédre futja. A hazaút mindig csendben telik. Azon a vasárnap délutánon a fényárban úszó Árkád és Sugár között, a karácsonyi forgalomban araszolva őszintén kedvem lett volna elbeszélgetni Kásler Miklóssal hitről, reményről, szeretetről, meg az útról, az igazságról és az életről. Ez azóta elmúlt. 

Kint voltam megint, most tanszerekkel. Az utolsó, tikkasztó nyári hétvégén sütött a beton, rendíthetetlenül száradtak odakint a ruhák és játszottak a gyerekek. Megnéztem az új konyhai szekrényeket és az étkezőt, melyet az IKEA Veled Közösen pályázatán nyert bútorokkal és az áruház munkatársainak segítségével újítottak fel nemrég. Szép lett. Az épületen volna még rengeteg tennivaló, de nekik ez is hatalmas segítség volt.

Hazafelé az Egressy út végén már kezdem megszokni a látványt. Először csak a bontás véget nem érő kopácsolása hallatszott hetekig. Utána üresség. Aztán a kerítés mögül lassanként vasak tűntek elő. Tél végére olyan volt, mintha a londoni Natural History Museum előterének dinoszauruszcsontváza bújna ki apránként a földből. Figyeltem, ahogy növeszti körmét és fogát. Tavaszra az égnek meredő elemek valamiféle túlméretezett, posztmodern Stonhenge-é alakultak át. A lakásba lépve rám telepszik a már megszokott, abszurd bűntudat. A függönyök ide készültek, a képeket nem egy skandináv bútoráruház lelkes önkéntesei festették a falra, az edényeket gép mosogatja, s ha akarom, a ruhákat gép szárítja. A komódon ott a nemrég vett, áfonyamintás agyagedény a bakonynánai fazekasműhelyből. Csak tetszett. Épp annyi volt, mint egy gyorséttermi menü vagy mint az állami napidíj Rákosmentén. Fél óra és huszonnégy kilométernyi út után valahogy mindig elmosódik a határ, s nem tudom eldönteni, ami körülvesz, az vajon luxus, jólét vagy szimplán csak normalitás-e. Állok a konyhaablakban, és nézem, ahogy az Istvánmező millenniumi háztetői között lemegy az augusztusi nap. Az új stadion tetőszerkezete mostanra már túlnőtt a jegenyefákon is, és a lassan előkúszó szürkületben a vasak erdeje új formát ölt megint. Itt van előttem több ezer gyerek cipője, új ruhája, iskolatáskája, könyve, uzsonnája, nyaralása, szemüvege, fogszabályzója, mosolya, álma és jövője, szürkésfehér vasbetonba öntve. A Halálcsillag a mi utcánkban épül. 

Flóra

Az alapítvány honlapja: http://www.resalapitvany.hu

Közösségi oldaluk: https://www.facebook.com/alapitvany.res

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.