Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Eladó?

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Amikor először hallottam arról, hogy Trump elnök meg akarja vásárolni Grönland szigetét, azt hittem, ez valami vicc, vagy Jelcin-féle, átmulatott éjszaka utáni ökörködés.

De nem. Kacsa úr olyannyira komolyan gondolta ezt a kis „üzletet”, hogy miután más választ kapott a dánoktól, mint amire számított, gyorsan le is mondta szeptemberre tervezett dániai látogatását.

Grönland ugyanis egy dániai autonóm terület, és, egyébként, a világ legnagyobb szigete. Így a dán kormányhoz fordult nagyszerű ötletével Kacsa úr. És azzal kellett szembesülnie, hogy a válasz elutasító volt. „Abszurd az ötlet, remélem, senki nem gondolta komolyan. Grönland nem dán, Grönland  az ott élőké” – nyilatkozta Mette Frederiksen dán kormányfő. Másnap Trump lemondta dániai útját. Újságíróknak ennyit mondott az ügyről: „hát, csak úgy felvetődött az ötlet, és…stratégiailag érdekes lehetne a dolog”.

Dániában fele annyian élnek, mint Magyarországon, 1973-óta tagja az ország az EU-nak. Modern piacgazdaságának köszönhetően a versenyképességi listákon vezető helyeket foglal el. Nem tagja az euro-zónának. A dolgozók majdnem 80 %-a szakszervezeti tag, ezért azok a képviseletek nagyon erősek, rendszeres együttműködés van közöttük és a munkáltatók között. A szociális, egészségügyi és oktatási szolgáltatások a jóléti társadalmak elvei szerint működnek – vagyis minden állampolgárnak joga van hozzáférni ezekhez.

Kicsi és nagyszerű ország. Valahogy így beszélgethettek ők ketten, a világ legnagyobb országának elnöke és az aprócska ország miniszterelnöke:

– Jó napot kívánok, Miniszterelnök asszony. Hogy van? Mondják itt az embereim, hogy hamarosan találkozunk. Erről jut eszembe, megvenném én azt a kis földecskéjüket, tudja, azt a szigetet. Hogy is hívják, na, tudja azt a Göttlnandot, vagy mit. Mondják itt a katonák, hogy jól jöhet az még nekünk. Halló, ott van még? Halló, hall engem? Gyerekek, mi van a vonallal, megszakadt?

– Elnök úr, hallom a szavait, Gondolom, viccnek szánta, amit mondott. Furcsa vicc, de Ön szereti az ilyesmit. Sajnos, Grönland nem eladó.

– Ne vicceljen már, majd csak megegyezünk, majd az embereim meggyőzik.

– Elnök úr, Grönland nem eladó.

– Hát, akkor goodbye.

Hát, akkor oda nem megyünk, külügyér (ez már nem a telefonban hangzik el).

Másik helyszín, szintén egy picike ország, szintén az Unió tagja, az euro-zónának nem, – ezzel vége is a hasonlóságnak. Nincs jóléti állam, sem az elvekben, sem a gyakorlatban. Olyan sem fordulhat elő, hogy valami nagyhatalom vezetőjének nemet merjen mondani a magyar Mette. Legyen az diplomáciai védettséget élvező, banknak álcázott kém-főhadiszállás, eszement költségű Paks II, kínai üzleti célokat szolgáló, horribilis összegbe kerülő vasút – bármi, amiből a megfelelő százalékot zsebre lehet tenni. Saját zsebbe, persze.

Grönland-szerű nemzeti kincse sincs, van viszont egy szép nagy, stratégiailag nem tudom, mennyire fontos valamije – Közép-Európa legnagyobb tava. A Balaton, persze. Ami a miénk volt, az istenadta népé. Beültünk a kis autónkba hétvégén, és lementünk barátok hétvégi házába pancsolni, lángosozni, tollasozni, együtt lenni, pihenni.

De nem volt jó ez így, valakik szerint, és hozzáfogtak a felvásárlásához. Minek ez a kincs a pórnépnek?  Kolbászra sem fussa, ne nyaralgassanak, dolgozzanak a rabszolgák. Szerencsére, senkit nem kellett megkérdezni, eladó-e a Balaton, nem kellett egyezkedni, csak egymás között.

– Szevasz, Sanyikám, hogy ityeg a fityeg?

– Elnök úr, köszönöm kérdését, ityeget, ityeget, Miben lehetek szolgálatára?

– Te, Sanyi, aszongya itt a Lőrinc, hogy kéne valamit kezdeni azzal a nagy pocsolyával ott, tudod, na.

– Igen, igen, beszéltünk mi is róla, remek ötlet. Csak hát sokba kerül…

– Ja, erre ne legyen gondod, majd összekaparjuk valahogy azt a csekélységet. Megpumpoljuk, akit kell, oszt jó napot.

– Lehet itt egy kis probléma azért…

– Na, hát ez lesz a dolgot – haverok vagyunk, nem? Megtesszük egymásnak, amit kell. Na, szevasz, Sanyikám, és hajrá!

És Sanyika nem ijedt meg a feladattól, nekilátott, újabb haverok kerültek a képbe, és még csak arra sem vették a fáradságot, hogy szépen, csendben végezzék ki a tavat. Nem. Előre lezsírozott pályázatok nyertesein keresztül ömlenek az adómilliárdok a haverok zsebébe, hogy abból saját kis kastélyokat, szállodákat vagy bármi mást építsenek, szépítsenek. Saját maguknak. Grönland az ott élőké, a Balaton meg azé, aki kapja-marja.

Vajon mi van még, ami nem eladó, de előbb-utóbb ráteszik a mancsukat a Lalák, Lölők, Sanyik, Pisták, nagymamák és egyéb családtagok és haverok?

Számomra nem csak a Balaton esett el, ahogy nemrég fogalmazott valaki, hanem az egész ország. Testestül, gyárastul, Tokaj-hegyvidékestül, Balatonostul. És lelkekről akkor még nem is szóltam.

Horn Anna