December 13,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Álmok helyett

Azt meséltem már, hogy az összes létező tököm kivan most már a taxisokkal? Ők egy külön állatfajta a közlekedők között, komolyan mondom. Nem indexelnek, nem adnak elsőbbséget, nem tartják be a sebességhatárokat, szarnak a záróvonalra, a piros jelzésre, a forgalomtól elzárt területre, a megállás, várakozás, és elindulás összes létező szabályára, az átépítés miatt egyik irányban lezárt útszakaszra, meg úgy általában mindenre toronymagasról szarnak, ami írott szabályként azért létezik, hogy ők is épségben menjenek haza, meg más is. Tudom, persze, a kivételek, meg a hülye biciklisek, a hülye gyalogosok, és mindig mindenki más a hülye, de őket majd máskor írom meg, mert én ma is a taxisokra akadtam ki mocsokul. Igen, ma is, de tegnap is, a múlt héten is, meg a múlt hónapokban is. Egyszerűen nem hiszem el, hogy az a csesznye sárga rendszámos tetőfény mindenre feljogosítja őket, ami a csövön ki tud jönni. Jó, oké, tapasztalom, de nem hiszem el, vagy amikor mégis elhiszem, akkor belőlem meg olyan szavak jönnek ki, hogy a monitorról is lemállana minden karakter, ha bepötyögném. Szóval én nagyon szeretek autókázni, véremben van a benzinszag, ámde csak és kizárólag a taxisofőrök miatt szurkolok az önvezetős autómegosztó technológiák fejlődésének, az anyázva megtapasztalt sofőröknek pedig azt kívánom, hogy egy dögunalmas, három műszakos szerelősor mellől menjenek majd nyögdíjba, és retróbulikon egymásba kapaszkodva siránkozzanak a hajdanvolt remekügyesokoscsodálatos dicsőségükről patakszám.
Ffffú. Nnna.

Ja, hogy az ország. Igen. Ne kalandozzak má’ annyit, ezer évvel korábban kellett volna.

Azt szoktam ugye mondani, hogy ez az ország elveszett, de annyit gondolkodtam már ezen, hogy felül is bírálnám az egészet. Tisztelettel jelentem: ez az ország megvan, éldegél, egyes részei kurva jól éldegélnek, más részei nem annyira jól (de mégis), a maradék pedig valahogy megoldja, vagy nem oldja meg, és ez utóbbiakból rém szomorú statisztikákat lehet rajzolgatni annak megfelelően, hogy melyik szerkesztőnek melyik diagramtípus a kedvence. De maga az ország, Magyarország él, létezik, és egyes jelekből arra következtetek, hogy ez bizony nem átmeneti állapot még akkor sem, ha létezésének módjával, jellegével többünknek is baja tud lenni.

Tudnám ide citálni a fentebb emlegetett taxisokat, de talán nem is kell. Ebben az országban évtizedeken át romlott nem el, hanem még tovább a becsület, az emberség, a jószándék, a bizalom, az élni hagyás, az érdek nélküli hozzáállás, a közösségi élmény, a … A sok minden, amit egyetemes megítélésnél a „nemes” jelzővel lehetne ellátni, hovatovább átélni. Ebben az országban ma cirka kétmillió ember alkot egyfajta tömböt (köszönhetően a kognitív disszonancia nevű önhazugságnak IS), sokkal többen egyszerűen telibe szarják mind az ország jelenét, mind a közös jövőt, és van pár szigetecske még, ahol emberek óbégatnak jobbért, szebbért, igazságosabbért, és ugyanakkor hiába.
Igen: hiába. Pusztán annyi van, hogy: még.

Nem tudom jól megosztani, de irgalmatlanul betalált nálam Edgar azon megjegyzése, miszerint az embereket nem lehet megváltoztatni. Dehogynem, csak akarni kell, csak csinálni kell, és nem szabad feladni – ezek voltak az olvasás utáni első huszonöt másodpercem gondolatai. Aztán töltöttem egy pohár jégert a macskák alatt szunnyadó jogi képviselőm Dezső úrnak (még hogy magamnak, ccccö…), és rájöttem, hogy amennyire frappáns, annyira halálosan igaz volt Edgar mondata: az emberek KÍVÜLRŐL tényleg nem változtathatóak meg. Nem fog rájuk hatni a tényfeltárás, a szembesítés, a nyílt vagy leplezett célozgatás, a legcsodásabb igazmondó jószándék sem fog rájuk hatni – amennyiben ők maguk nem nyitnak kiskapukat a fejükben, úgy semmi nem fog rájuk hatni. Érzelmek ellenében kiskaput nyitni márpedig egy egészen tudatos dolog. Vagyis…

Van, azaz lehetett volna egy Magyarország, ami elveszett. Van helyette egy másféle, ami nem enged, nem lazít, nem akar veszíteni. Ez a másféle Magyarország ősszel megteszteli majd, mire számíthat, aztán igazít, korrigál, eltapos és felemel, ahogy jónak látja. Igen, az őszi választás neki egy teszt lesz, egy viszonylag szabad teszt, hiszen a kassza kulcsát semmiféle eredmény nem veheti el tőle, és az a kasszakulcs a boldogságtól a vasgolyós bilincsekig akármit is meg tud testesíteni, ráadásul – ezt ma hallhattuk Merkel kancellárasszony mellől – döntéseinek támadása legfeljebb üres álpolitikai vagdalkozás, amit simán át lehet ugrani. És baszki, tényleg simán át tudják ugorni.
Ez a másféle Magyarország van most, és sajnálom, hogy esetleg kettétöröm a forradalmi hevületet, de ez is marad még egy jó ideig. A teljes népességre vetítve itt lényegében semmi esélye nincs a változásnak, nem lesz lázadás, nem lesz számonkérés, nem lesz irányváltás, hanem lesz megint az a kurva múlt, az egyszemélyes mindenteldöntés holtáig erőlködő akarata (plusz utánpótlás), és lesznek lelkeket csontig rágó korrigálatlan tévutak, egyeseknél örömök, másoknál szomorúságok – kevés kivételtől eltekintve pont olyan ország lesz ez a miénk is, mint bármelyik másik, csak itt éppen maffiát emelt a nyakára az öntudatlan nép minden egyes tagja, nem pedig valami késsel-villával bánni tudó szépszó-mágust.
Hogy lesz-e még általános választójog mondjuk tizenöt év múlva, na, ezt speciel megtippelni se merném. Amilyen lendülettel megyünk vissza az elit-pórnép viszonyok felé, talán inkább ne is akarjak tippelni.

Magyarország volt, van, és lesz is. Az ilyesmit nem lehet kívülről megváltoztatni, az ilyesmit SEM lehet. Azt lehet most csinálni, hogy akinek még maradt, az a józan eszére vigyáz; nem azért, mert az mostanság éppen használna, hanem azért, mert még hasznos is lehet. Ha. Ennyi a remény jelenleg, és nem több.

Csoportterápia. Láttátok amúgy ezt az előadást? Én tán harmadszor élveztem minden egyes percét, és megint az jutott az eszembe, hogy pár millió emberre azért ráférne, hogy megtalálja a saját tábláját. Mondjuk odáig el kell jutni valahogy, ez is igaz. Az a nehéz, az az igazán nehéz. Emiatt olyan itt minden, amilyen, még a taxisok is.

Mogorva

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.