Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

LUCA AJTAJA


Viszontlátás /Luca ajtaja

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Elérkezett végre a nagy nap. Minden útra kész. A közösség tagjai már napokkal ezelőtt ellátták őket mindennel, amire a hosszú úton szükségük lehet. Ruhanemű, élelmiszer, játék a gyerekeknek és persze az üzemanyag. Mindenki hozta, amit tudott, mindent, ami járt. Így van ez már az idők kezdete óta: együtt dolgoznak, ki itt, ki ott, ki mihez értett. De minden közös volt, senki nem szenvedett hiányt semmiben, senki nem vett el többet a közös vagyonból, mint amire szüksége volt. Így volt ez a nyaralásokkal is: egymás között beosztották, ki mikor menjen, hiszen pihenésre mindegyiküknek szüksége volt. Soha nem volt vita, mindenkire sor került. Ők már régen nem voltak nyaralni, legalábbis nem mentek messzire, hiszen a gyerekek még nagyon kicsik voltak, beérték a közelebbi pihenő telepekkel is. De most, végre elszánták magukat…

Betáplálta az adatokat a GPS-be, még egyszer ellenőrzött mindent, amíg családja érzékeny búcsút vett a közösség tagjaitól. Miután a felesége és a három csemete is biztonságosan elhelyezkedett, végre elindulhattak.

Kényelmesen hátradőlt a kagylóülésben és végre átadhatta gondolatait az emlékeknek:

Nem volt már egészen kisgyerek, mikor utoljára ott járt. Hármuk közül ő volt a legidősebb testvér, és ahogyan ő, az ő szülei sem akarták kitenni őket a hosszú út fáradalmainak, addig, amíg a fivérei nem érnek el egy bizonyos kort. Emlékszik rá, milyen áhítattal, tátott szájjal bámulta a tájat, mikor végre megérkeztek. Soha nem látott, gyönyörűséges látvány volt. A végtelennek tűnő, kék víz, a parti arany homok, az áldott árnyékot adó smaragdszínű fák, a soha nem látott, szivárvány színű madarak… és a szikrázó, csillogó, meleget adó fény. Amíg szülei tábort vertek a tenger partján, testvéreivel azonnal a vízbe vetették magukat. Ismerős volt a közeg, hiszen otthon is nap mint nap élvezhették az úszás csodáját, de ez mégis valahogy más volt… Hamarosan csatlakoztak hozzájuk a delfinek. Együtt szelték a habokat, ficánkoltak, játszottak, nagyokat kacagtak. Együtt fedezték fel a tenger alatti csodákat: korallok, kagylók, apró halakból álló, színes halrajok. Az önfeledt lubickolásnak édesanyjuk hívó szava vetett véget: kész az ebéd! Szófogadóan, de morcosan kiballagtak a partra. Az ebéd utáni szunyókálást követően kirándulni mentek, hiszen nem csak a tenger miatt jöttek ide. Beültek a járműbe, sötétedésig járták a környéket. Szépen megművelt földeket, tágas mezőket, sűrű, árnyas erdőket láttak. Nagy örömükre néha egy-egy szarvast, rókát, nyulat, sőt egyszer még egy medvét is megpillantottak. Estére visszatértek a táborhelyükre, a tűz mellé leterített takarókról bámulták a végtelent… És ez így ment vagy három hétig. Három hét csoda. Aztán felszedelőzködtek, összeszedték a holmijukat, nem hagytak nyomot maguk után, és elindultak. Haza.

Most ő hozza el a gyerekeit… A GPS szerint hamarosan odaérnek. Izgatottan néz ki az ablakon: valami félreértés lehet, valami meghibásodhatott… Ez nem az a táj. A műszer tévedett volna? Még egyszer ellenőrzi az adatokat, amiket végrendeletében még apja hagyott rá. Minden stimmel. A jármű nagyot zökken, megérkeztek. A gyerekek türelmetlenül tolonganak az ajtónál, alig várják, hogy kiszállhassanak. Ő is kiszáll, körülnéz. Lehet, hogy mégiscsak jó helyen járnak, hiszen itt van a tenger, a homok, a fák… De mégis… A gyerekek már a vízben vannak, ahogy annak idején ők is. Gyorsan felverik a tábort, megy utánuk. A parti homok már nem olyan arany színű, mindenütt szétszórt szemét, papírfecniket sodor az enyhe szellő, meg valami furcsa, kellemetlen szagot: a bomló hús szagát. Nem messze delfin tetemek fekszenek, fekete olajjal bemocskolt, haldokló madarak vergődnek… Beleveti magát a tengerbe, a gyerekek után úszik. A kicsik értetlenül szemlélik a víz tetején lebegő, töméntelen mennyiségű, átlátszó, hengeres valamiket, riadtan húzódnak el a bűzös olajfoltok elől… Próbálja megnyugtatni őket. Lebuknak a felszín alá annak reményében, hogy majd ott, a korallok és halrajok között talán meglelik azt a régi csodavilágot. De nem. Rozsdás fémdarabok, felismerhetetlen eredetű anyagfoszlányok csúfítják el a víz alatti tájat. A korallokat hulladék fedi. Halrajok sehol… Kitereli a gyerekeket a partra, kész az ebéd. Aztán, amíg a kicsik alszanak, megtervezi a délutáni kirándulást. A régi úton indulnak el, amerre annak idején… Szürke, felszaggatott föld a régi szántók helyén, kivágott, derékba tört, megcsonkított fák, szemét hegyek … sehol egy szarvas, róka, madár… Csak a pusztítás nyomai. A távolban hatalmas épületek, felettük sűrűn gomolygó szürke füst és orrfacsaró bűz, elviselhetetlen zaj. Visszafordulnak.

Nem tudja, mit tegyen. Olyan régen készült már erre az útra, annyira várta, hogy viszontláthassa azt a régi, csodálatos tájat, hogy megint gyerek legyen… Álmatlanul fekszik a tűz mellett, nézi a végtelent, mint akkor, régen… Mit mondjon a gyerekeinek? Hogy magyarázza el nekik, hogy ez nem az a világ, amit ígért nekik, amiről annyit mesélt? Aztán elhatározásra jut. A reggel szürke, ködös. Szerencsére. Így talán nem lesz olyan fájó búcsút mondani, talán a gyerekek is megértik. Összepakolnak hát, eltüntetik a nyomaikat, beszállnak a járműbe. A gyerekek nem tiltakoznak, csalódottak, mert nem azt kapták, amit megígért nekik.

Végre elindulnak. Még visszanéz, amíg lehet. Látja a megsebzett tájat, a füstöt, a lángnyelveket, távoli robbanásokat… Aztán már nem lát semmit, csak a végtelent. Gondolatban azért visszatér… száz évvel ezelőttre. Amikor gyerekként elhozták ebbe a csodálatos világba. Hiszen nem is olyan hosszú idő… mi történt? Miért romlott el minden?

Végre otthon vannak. Amíg az asszony meg a gyerekek kipakolják a holmikat, fáradtan kimegy a kertbe. A rózsaszín ég alatt már bontják kék rügyeiket a fák. Itt a tavasz. Lassan besötétedik, az ég színe lassan narancsszínűre, olajzöldre, majd feketére vált, a horizonton feltűnik a csodálatos, kék Terra, álmai bemocskolt, meggyalázott bolygója… Ahová mindig vágyott és ahová soha nem tér vissza.

Sági Zsuzsanna