Szeptember 30,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

LUCA AJTAJA


Olasz negyed /Luca ajtaja

1960-70-es évek… Hosszú, széles utca a város szívében, de mintha nem is a városhoz tartozna. Mindkét oldalán hatalmas fák nőttek. Egymást váltották a földszintes kisebb, és a nagy, három-négy emeletes bérházak, melyek sorát az egyik oldalon egy fatelep, a másik oldalon, az utca végéig egy buszgarázs valamint egy zárt park masszív, terméskőből készült kerítése törte meg. Ritkán jártak erre autók, a busz is talán csak óránként. A forgalmat inkább a szódás lovaskocsi, később az oldalkocsis motor jelentette. Az úttest így szabad teret engedett a srácoknak a focihoz, fogócskához, néha a bunyóhoz is.

Nyaranként locsolóautó enyhítette a forróságot. A gyerekek vidáman ugrabugráltak a vízsugár körül, jólesett a hideg víz. Aki lekéste, alig várta, hogy a viceházmesterek hozzálássanak a járda locsolásához. Igaz, hogy gyakran elzavarták a gyerekeket, de még mindig ott volt az utolsó menedék: Klein bácsi zöldséges üzlete! Igazi földi paradicsom! Hatalmas, hűvös helyiség volt. Nyáron, reggelenként levették az üvegtáblákat a nagy ablakról, kellett a hely az árunak, a faállványokra helyezett rekeszek a széles járda felét is elfoglalták. Miután kipakoltak, minden reggel “megmosdatták” a kirakott zöldségeket, gyümölcsöket. Gyönyörű áruja volt az öregnek, igaz, borsos áron is adta őket, így a környék szegényebbjei csak jobb napokon jutottak hozzá, pedig Klein bácsi hitelt is adott. A boltban, a pulton, a mérleg mellett egy hatalmas könyv hevert: ebbe írták a napi bevételt… meg a hiteleket. A sóvár gyerekszemeket látva az alkalmazott, vagy maga Klein bácsi – aki erdei manóra emlékeztetett a maga százötven centijével – néha megszánta őket, jutott mindenkinek egy-egy szem gyümölcs.

A hűvös bérházak vasárnap délelőtti – viszonylagos – csendjét a kintornás nyekergése törte meg: a gangokra kisereglettek a lakók, főleg a gyerekek. A műsor végeztével újságpapírba csomagolt pénzérmék hullottak a „művész” lábai elé. A csintalanabb fiúcskák ugyan inkább az emberke fejét célozták meg, de ő még így is megköszönte az adományokat.

A szoba-konyhás lakások nyitott ablakaiból isteni illatok töltötték meg a levegőt: húsleves, rántott hús, uborka saláta illata szőtt ínycsiklandó kárpitot a zárt falak közé. Délután, egy kis pihenő után újra feléledt az utca: az úttesten focimeccsek, a házfalak tövében snúrozás folyt ezerrel. Mikor már sötét lett, beparancsolták a gyerekeket, főleg amikor még tartott a tanév.

Hétfő reggel korán indult az élet: a házak lakói közül előbb a férfiak csoportja indult munkába: sokan dolgoztak egy helyen, gyakran egy egész brigád vonult ki a nyitott kapun, amit a házmester egész éjjel zárva tartott, de korán reggel már tárva-nyitva állt. A férfiakat követték a gyerekek, olyan zajjal, mintha kiborult volna a libás kosár…

Az utcában működött a földkerekség legjobb péksége: helyben sütötték a kenyeret, a péksüteményeket. Száz méterekre érződött az a semmihez sem hasonlítható illat, amit csak a frissen sülő csemegék bocsáthattak ki magukból. A gyerekek iskolába menet válogathattak a jobbnál jobb finomságok között: rongyos kifli, pacsni, túrós táska, pozsonyi kifli, ökörszem, lekváros bukta, kakaós csiga… A korán kelő háziasszonyok friss, forró kenyérért álltak sorba, de gyakran maguk elé engedték a lurkókat, nehogy elkéssenek a közeli iskolából.

Délelőttönként érkezett a háziasszonyok kedvence, a jeges. Nagydarab, atlétatrikós férfi, vállán egy ronggyal hordta be és mérte ki fejszéjével a vödrökkel sorban állóknak a hatalmas jégtömböket. Hetente egyszer megjelent a vándor köszörűs meg a fazekas, akik az életlen késeket, ollókat, a lyukas lábasokat ott, helyben megreparálták.

És azok a délutánok… csoportba verődve fiúk, lányok… Füttyögés, kacarászás, gyerekszerelmek, amik néha bizony verekedéssé fajultak. Titokban kézbesített szerelmes levelek, amiket csak otthon, titokban mertek elolvasni… Az asszonyok is ilyenkor jöttek össze az utcán, a kapuk előtt: már kész az ebéd, amíg az „uruk” hazaér, volt egy kis idő pletykálkodásra, a gyerekeket is szemmel tudták tartani.

…És a trafikok: kettő volt a környéken: az egyikben csak dohányárut lehetett kapni, egy vak férfi volt az alkalmazott, aki csodával határos módon, tévedhetetlenül kezelte a pénzt. Nem lehetett becsapni és ő sem csapott be senkit. A másik kis trafik a gyönyörűségek tárházát kínálta a zsebpénzüket gyűjtögető gyerekeknek, akiket apukájuk küldött le pár szál cigarettáért, mert akkor még darabra is lehetett kapni. Tíz fillér volt a „sima” dianás cukorka, a csokival bevont meg húsz fillér. De volt ott darabra frutti, tejkaramella, a „gazdagabbaknak” banános csoki, vagy Melba szelet. Árultak fehér és színes krétát is, amivel kiválóan lehetett aszfaltrajzokat készíteni, a házmesterek nem kis bosszúságára. Aki pedig maradandót szeretett volna alkotni: kis rajzlap tíz, nagy rajzlap húsz fillérért. A fiúknak kisautók, amiknek ugyan azonnal kiesett a kerekük, viszont egy-két forintba kerültek csak…

Mikor beköszöntött a tél, és leesett a hó, a folyosók cirkalmas kovácsoltvas korlátai olyanok voltak, mint a legszebb csipkék. A gondos asszonyok kis söprűcskéikkel igyekeztek ugyan eltávolítani a dekorációt, de szerencsére az égből szakadatlanul hullott az utánpótlás. Az udvarokon úgy összegyűlt a hó, hogy a viceházmester kénytelen volt járatokat lapátolni a fehér „paplanba”, hogy a földszinti lakók ki tudjanak menni a kapun. A közelben lévő iskolához gyakran szánkóval hozták-vitték a csemetéket.

Korán sötétedett ugyan, de délután az utca megint csak megtelt szánkózó, hógolyózó gyerekekkel. A park és a buszgarázs oldala melletti járdákat nem takarította le senki, a nagy hóban vígan hempereghettek. A szép fehérséget csak a szénszállítók csúfították el: hatalmas kosarakban hordák le a pincékbe a meleget adó nagy kockákat. Minden lakónak volt egy elkerített kis része, ott halmozták fel a szénen kívül azt, amit máshová nem tudtak tenni.

A gyerekek számára a pince maga volt a varázslatos, félelmetes mesevilág, ahová egyedül soha nem merészkedtek le: volt egy nagy helyiség, aminek az ajtaja felett ez a titokzatos felirat díszelgett: LÉGÓ… Odabent vaságyak, kályha, poros zászlók, egy-két -számukra ismeretlen embereket ábrázoló- hatalmas plakát, zsákok, hordók és egy falikút… Ők még nem tudták, hogy nem is olyan régen sokaknak ez jelentette a menedéket, a túlélés reményét… Ők még nem éltek abban a világban, amikor, ha felsírt a sziréna, mindenki felkapta az összekészített „túlélő” csomagját, és rohamtempóban vágtatott le a lépcsőn. Le, abba a poros, sötét, rideg menedékbe…

Kétezertizenvalahány….: Gyönyörű, meleg, kora nyári idő volt, ezért úgy döntött, hogy hazafelé a hosszabb utat választja. Villamosra szállt, úgyis régen járt már arrafelé… szeretett gyermekkora színtere felé. Mostanában sokat gondolt azokra az időkre: milyen boldog, gondtalan volt, mennyire szerette azt az utcát, azt a hangulatot, ami az amerikai filmekből ismert olasz negyedre emlékeztette. Tudja, hogy már sok minden változott, már semmi nem olyan, mint régen… de mégis… szerette volna újra érezni, felidézni azokat az időket…

A jól ismert környék felé közeledve idegenkedve nézte a változásokat: egy-két foghíjat panelházakkal tömtek be. A régi piac helyén egy összetákolt csarnok-szerűség. Sok fát kivágtak, kellett a hely az autóknak. Néhány régi, ismerős bolt kirakata bedeszkázva, teleragasztgatva…

Most már örült, hogy a régi utcájába nem megy be a villamos. Jobb, ha nem látja azt, amit nemrég a tévében látott: egy mobil rendőrőrsöt telepítettek a régi, szeretett lakóház közelébe. Az utcája már a bűnözők, a söpredék tanyája lett. Csak messziről, egy újonnan épített betonház mögött pillanthatta meg a régi házat… Azt a régi ablakot, ahonnan gyerekkorában olyan gyakran bámult kifelé…

Hirtelen éles fájdalmat érzett a nyakán, mintha borotvát húztak volna rajta végig. Villámgyorsan, ösztönösen odakapott, vasmarokkal fogta meg azt a mocskos kezet, amely a nyakán lévő aranyláncot próbálta letépni. A lánc elszakadt ugyan, de a kezében maradt… A tolvaj jól időzített: a villamos megállt, ő leugrott, mielőtt bárki elkaphatta volna.

A láncot nem, de lelkének egy darabját elvitte magával: azt a darabját, amit az az „olasz negyed” jelentett számára. Élete legszebb darabját, az ezerszer áldott nyolcadik kerületet…

(Budapest, VIII. kerület, Diószegi Sámuel utca emlékére…)

Sági Zsuzsanna

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!