… mert odatalálok én magamtól is.
Én nem egy mindig kellemesen higgadt, művelt, jólelkű értelmiségi szókincsével (pláne nem lelkivilágával) nőttem fel, csak emellé véletlenül (felelőtlenül?) megtanítottak írni is, és azóta… Azóta sem írok sem annyit, sem úgy, mint amennyit és ahogy talán tudnék, de kinek van arra ideje egy ilyen bénán vakoló Dezső úr mellett, kéremszépen. Itthagytam reggel a feladattal, ő meg első önálló műszakkezdése során Szuperinfóból hajtogatott magának munkavédelmi papírcsákót, abban elsétált a kocsmába egy kisfröccsért (de hányszor egyért, könyörgöm…), aztán valahol rögtön elhagyta a pfánglit, és egész nap pingponglabdát gurigált a macskáknak. Vagy virslikarikát a hűtőből, ha azt könnyebb volt előszedni. A rábízott sarok meg persze megvárt engem, kaja pedig nincs. De ne cifrázzam.
Botswana, bazmeg. Nem, dehogy cifrázom, csak ha meglenne az a tetves pfángli, akkor telehúznám falazóhabarccsal, és úgy hajítanám keresztül még az akácoson is mérgemben. Nem néztem meg a teljes listát, mert egyszerűen nem érdekel, hogy a Botswanai Köztársaság mellett milyen országok előznek még minket a jogállamiság egyik friss felmérésében, és tudod, miért nem érdekel? Azért nem, mert arról az országról én utoljára kábé a Sivatagi show c. filmben hallottam (lassan harminc éve), vitte „vissza az isteneknek” a törékeny kis bennszülött a kólásüveget mezítláb-ágyékkötőben a Kalahárin át, és voltak benne állatok, szép tájképek, élet és halál, meg ilyesmik. És az az ország most minket előz jogállamisági mérésben, lakossága nagyjából a hazai maffiahívők számának felel meg, és ha éppen lenne kólásüvegem, azt is áthajigálnám az akácoson, a rohadt életbe. És nem, nem a Kalahári népének fejét szeretném eltalálni vele, kurvára nem.
„Ugyan, Dezső úr, még mindig nem cifrázom, úgyhogy forduljon csak vissza szépen a sarokba, arccal a falig, igen, holnap pedig szőnyeget tetszik majd mosni az udvaron, ha nem tetszik, akkor is. A B verzió: egésznapos vasalás Karolin nénivel. Na, ugye.”
Naszóval hogy véletlen volt vagy felelőtlenség, azt már borítsa a feledés jótékony homálya, de én a végén valamennyire mégiscsak megtanultam írni. Annyira meg, hogy írtam később érettségit, szigorlatot, diplomamunkát is, azóta meg hol alkatrészlistát írok, hol programot, mikor mire van szükség. Ez most nem az önfényezős rész akart lenni, csak feltenném a kedves elbirkásodottaknak a rém kellemetlen kérdést, hogyaszongya: az ő gyerekük (unokájuk) mit lesz majd képes írni? Ezért kérdezem, basszameg, és ohhh, neeem, ez még mindig nem a cifrázás. Mit fog írni az a leendő felnőtt, aki asztalosként plö rájön, hogy ő sokkal inkább kőműves akart volna lenni? Mit fog írni az, aki élelmiszeripari diplomával mondjuk alapszakmához kötött sütödét nyitna? Mit fognak írni azok, akik elmúltak már huszonöt évesek, de akármiért egy újabb szakmát szeretnének megtanulni? A maradék rugalmasabb emberek majd 3-5 évet ülnek iskolában alapképzésen, ha korhatárilag lehet még nekik, és dolgozatokat írogatnak meló, család, hitel mellett, vagy éppen esti tagozaton továbbképzik magukat burkolóból kislábujjal is burkolóvá??? Szakmához kötés, hogy senkinek esélye se legyen váltani, a XXI. század kihívásaihoz igazodni??? Döntéshozó akarnok zakkantak, figyelem: a nagy büdös lófaszt fognak ilyesmit csinálni, azt. Búcsúlevelet, bazmeg, azt fognak írni. Egy szép kis búcsúlevelet írnak majd ők is ennek az országnak, a dinamizmust és lehetőségeket is írmagjában elfojtó nagyúr – cseléd berendezkedésnek, de minimum a haveroknak, és utána úgy elröppennek innen, mint egyszeri kutató a túlfeszített zsinórról. És kész, a végén a maradék beledöglik a nyomorba, emberhez méltatlanul, ahogy előtte élt.
Élőben nagyjából ugyanilyen vagyok. Kábé ugyanilyen szavakkal állok hozzá kábé ugyanilyen dolgokhoz, de az vesse rám az első követ, aki nem fél attól, hogy visszadobom. Nem szoktam túlzottan cifrázni, ám újabban egyre inkább megteszem, mert van a rosszakaratnak, az önelégültségnek és a dilettantizmusnak egy olyan kombinációja, aminél elkezdenek bennem szakadni a fékek. Ezek a bizonyos fékek mostanra igencsak ki vannak rojtolódva, és a jelek szerint ez a folyamat nem fog megállni, vagyis ha érdekelne az ország sorsa, akkor kényszerűen dühíteni is fog, a kettő most már együtt jár mindenkinek, aki nem agyhalott.
Mostanra Európa leírt minket, és ezt magunknak, mindannyiunknak köszönhetjük: annak a botswanai mennyiségű embernek, akik éltetik a maffiát, meg annak az ugyanannyi balfasznak, akik fintorogva szagolgatják közben egymást, na meg annak a kábé ugyanannyi ökörnek, akik szerint nem kell foglalkozni az egésszel. De még egyszer mondom: Európa leírt minket, a maffiánk ejnyebejnyés belügy, piac van és gazdaság, azt meg biztosítjuk nekik. A Világ ugyanígy írt le minket, szép nagy szövetségek tagjai vagyunk, onnan nézve legalább nem a tagságon kívül vagyunk, és ennyi. Mi meg néha cifrázva írunk le ezt-azt, nabazmeg, majd az igényesebbek megírják irodalomtörténeti minőségben azt a keserűséget és haragot, ami a dógozóból rondán szakadt ki.
„Jöjjön, Dezső úr, főzök tojásos tésztát, nem érdemli ugyan meg, de adok magának is. Remeg a keze? Legalább a spaklit fogná meg ilyenkor, simán felszedhette volna a cementlapra szétszórt, leszáradt maltert… Jóvan, menjünk már, csak jöjjön. Együnk, közben elmesélem, hogyan szopatják a tűzoltókat. Ne nézzen így rám, ne nézzen, így írták a’újságba’…”
Egy dolgot azért hozzátennék a nagy egészhez. Sok szó esik az országos tüntetés nevű varázslatról, a „meddigtűrjük”-ről stb., amiknek én különösebb realitását nem látom, de attól elképzelni még el tudom. Nos, ha az idők múlásával lesz itt ilyen tömegeket mozgató népharag, akkor tessenek nekem elhinni, hogy nagy eséllyel még verset sem szavalnánk közben, és bizony otthon maradna mind a vágott, mind a szóvirág. Inter arma silent Musae. Ez egy nagyon fontos mondás azt illetően, hogy komolyan tisztában van-e mindenki azzal, miben reménykedik néha. Nekem azért vannak kétségeim.
Mogorva
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.