NEHAZUGGY

Mióta a magyar kormány markában van a világ ütőere, még Vancouverben is a focistánk lába nyomát csókolgatják a magyarnyugdíjas ukránok

Mikes Mirtill | 2019. Július 10, Szerda | 18:00

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,324,946 forint, még hiányzik 675,054 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

[email protected]

Tárgy: szokás

Mikes Mirtill: E-mail Rodostóba

Remélem, a hőség visszatartja a hazahurcolkodási kedvét. Mert itt Európa közepe van geopolitikai értelemben, a magma, és a bástya, persze motor is (V4), mert amúgy meg pláne beltengeri langyos mocsár, szellemi fertő, tigrisszúnyoggal! Mióta a magyar kormány markában van a világ ütőere, még Vancouverben is a focistánk lába nyomát csókolgatják a magyarnyugdíjas ukránok, bár a magyartenyésztésközpontú családiasság ellenére itt is történt kísérlet Horthy kormányzó úr emlékének meggyalázására.

Lassan már nem lesz olyan ország/egyház/pártszolgálatos a földgolyón, amit/akit fel ne tőkésítettünk volna a magyar adófizetők és az Unió pénzéből. Persze a Tőkés képviselőnket kiemelten, mert ő aztán képviseletünkben magyarosan villogtatta ám a keresztény erkölcsöket a liberálisan bigott, egyfeleséges brüsszelitáknak. Márpedig a villogáshoz pénz kell és az tőlünk neki mindig van, ha a képviseletünkben fényt kell űzni és meg kell értenünk, hogy a püspök úr teológus professzor testvére szerint, „mint híres ember néhány csinosságot nem tudott az ágyából elűzni”. Karcsi bácsi szerint is helyes, hogy „testestül, lelkestül a híveké és hatáskörében minden alkatrészével megdolgozik a hívők gyarapításáért és a meghitelezett szaporasági díjért a szoptatási komiszár örömére.”

Jól van, na! Nem tudom mi a szokás a narancskeresztényeknél. Mi nem vagyunk híresek, sőt éppen hogy vagyunk. Nálunk az a szokás, hogy ha jön valaki hozzánk, akkor mi nem az ágyba, hanem az asztalhoz invitáljuk. A dédi, a nagyi, anyu vagy én (ebben a sorrendben csak egyvalaki) először tisztességesen megetetjük. Utána, kávézás közben majd elmondja, mit akar. Az se baj, ha csak látni akart bennünket és nem iszik kávét.

Mielőtt némi macsós beütéssel fanyalogni kezdene, hogy a „női szakasz” rendelkezik, mint házigazda elárulom kendnek, hogy ennek elsősorban biztonsági okai vannak. Életvédelmi. Élelmiszerbiztonsági. A tata kollégista is volt, meg katona is. Megtanulta, hogy ami az asztalra kerül és nem étkezési kellék, mielőtt mozdulatlanná dermedne, azt meg kell enni, mert ismeretlen okból vagy eliszkol, vagy a többiek befalják. A fiúknál ez rutin, beidegződés, szokás. Mi, lányok megnézzük, megszagoljuk, megízleljük, vagyis érzékszerveinkkel addig minősítjük, amíg a fogyasztható táplálék jellege egyértelművé nem válik (nálam a dobozos fagyi adagolása esetében ez elég lassan következik be az anyu szerint). De hiába is mesélem én kendnek az elvárt táplálékadagolási- és felvételi protokollt, kend is fiú! Ahogy a dédi és a nagyi, úgy a férfinép is genderesen örökíti a szokásokat.

A szokás attól szokás, hogy ész nélkül működik, ellentétben T-Systems választási előkészületeivel. Írtam már kendnek, hogy nekünk – a nagyitól ellesve – szokásunk moziként nézni a bennünket körülvevő világot. Főleg mostanság. Egyrészt mert a faluba nincs mozi, a városi drága, a készségünk/képességünk viszont még nem satnyult el, pedig piszkosul sokat költ az állam a leamortizálására. A sokcsatornás tévén dől a mocsok, mint közönségigény, amit a mozgó szájú igazolványképek tesznek még elviselhetetlenebbé két reklám között.

Tényleg kend tudja, hogy honnan lehet tudni többek között miért beteg a magyar társadalom? Hát a gyógyszerreklámok tömegétől! Bizony ám! Az egészséges társadalmat nem a gyógyszerek tartják életben. Sőt nem csak beteg, hanem piszkos is. Különösen a higiéniai fogyatékosságaink kiütközőek a reklámok szerint. Ebben kend is hibás, az elhallgatott információk miatt. Mert a francia királyi udvar pompájáról tudósított, de arról nem, hogy a paloták carrarai márvány padozatára fényes nappal, mindenki szeme láttára nem csak a kutyák kakáltak/pisiltek, hanem az úri nép is. A kend orrában csak a híres francia parfümök illata maradt meg, ami a kend pozitív gondolkodására utaló jegy a nagyi szerint.

Arról se szólt, hogy az egyik királyukról úgy tartja a fáma, hogy abba halt bele, hogy életében negyedszerre is megmosakodott. Pedig a víz ártalmassága az közérdekű információ. Főleg miután a grátisz családi birtokba vett Balaton után tengerpartot vásárolt az uralkodó família. Nem. Nem a francia. Az itteni. Most.

De ha már a szokásoknál tartunk. A családon belüli olvasási szokások alakulása és a technikai fejlődés szinergiája (mit szól, milyen szavakat tudok én?) is kimutatható. Ük-apó faggyú mécs mellett, télen, egy életen át az egyetlen bibliát lapozta/betűzte, dédikéink a petróleumlámpa világánál egy év alatt rágták át magukat az aktuális kalendáriumon. Nagyi háromforintos könyvekből, 15 -ös villanykörte fényénél (jó, néha a dunyha alatt, zseblámpánál) falta fel a világ- és a magyar irodalom klasszikusait, és a tatának illett az Új írás, a Kortárs, a Nagyvilág, a Valóság stb. legfrissebb példányaival a hóna alatt randizni a nagyival és az is szokás volt, hogy legalább minden ötödik mondatukban szerepelnie kellett az adekvát szónak.

Az apuék nemzedékénél a megfelelés helyett a tájékozódás és a gondolkodás jött szokásba leginkább. Na, ez a nagy szabadság nem is tett jót nekik. Rendesen elnavigálták magukat, pontosabban jól megszívatták őseimet a falánk kis hörcsögök és szekértolóik, akik közül most éppen a prolikat előételként feltálaló MTA húz a homályba. És szüleink révén, közvetve az én nemzedékemet még jobban padlóra küldték! Mi leolvassuk a villany- és gázórát és kifújt.

Mondom. Ne legyenek kétségei. A szokások védőburkából kivetkőztetve/kivetkőzve a sok meztelen árva magyar itt kóvályog a szögesdrótkerítésen belül tudatlanul/tehetetlenül, és a nagyinak szent meggyőződése, hogy az udvari propagandagyár 2Rule márkás, hamis nemzettudat gyártmányába öltöztetett alattvalók olyan kómás állapotba kerülnek ettől a szerkótól, hogy már nem is fáznak a hideg/rideg valóságtól.

Ha jönni akar, akkor szokjon hozzá: Itt a leszokás a leggyakoribb alattvalói szokás. Aki jön, leszokik, aki nem szokik, az szökik.

Bütyökfalva, 2019.07.11.

Mirtill

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!