Október 13,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

LUCA AJTAJA


Fehéren fekete, feketén fehér

Ha már Luca ajtaja azokról szeretnék írni, akiknek segíteni is szeretnék. Mert tartozom nekik ennyivel.

Azokról szeretnék írni, akik a társadalom perifériáján helyezkednek el, akik a megvetettek közé tartoznak, akikről soha semmilyen regnáló kormány nem akart és nem akar tudomást venni. Soha nem késő, de a baj egyre nő.

Azokról szeretnék írni, akiktől nagyon sokan tanultam. Akik megadták az életem sava-borsát. Akik, megtanítottak elfogadni, megtanították mit jelent az alázat, akik előtt a földig hajolok.

Azokról, akik megtanítottak repülni és zuhanni is. Mélységek és magasságok között vergődni, őrjöngeni és hideg zuhany után magamba szállni, és megtanítottak kimondani azt, hogy én sem lennék különb. Az ő helyzetükben én még ennyi sem lennék.

Azokról, akik miatt az első hónap után pályát akartam módosítani. Nem azért, mert rosszak voltak. Sajnos nem, hanem azért, mert túl jók. Ez bizonyos helyzetekben a lehető legrosszabb. Nem mindent lehet megmagyarázni, nincsenek rá szavak. Érezni kell, érteni kell. Vagy jön magától, vagy megette a fene. Mikor egy vacsoráztatásnál néma csöndben ettek, és nekem volt időm rendszerezni az addig hallott élettörténeteket. Mind állami gondozott, mind roma, mind értelmi fogyatékos, borzalmas körülmények, elképzelhetetlen történetek, melyeket az élet írt.  Akkor volt egy pár pillanat, amikor megállt az idő. Amikor azt gondoltam, hogy én most azonnal felállok, és világgá futok, és soha de soha többé vissza nem jövök. Mert esélytelen.  Nem tudok segíteni, ehhez én kicsi vagyok. Nagyon kicsi és tehetetlen. Aztán fordult egyet a fogaskerék az agyamban. Ez így nem jó vonal, maradni kell. A sajnálat nem visz előre, megbénít. Csinálni kell, tenni kell. Ha jó, akkor jó, ha nem, nem. Nem lehet véletlen, hogy idekeveredtem.

Azokról, akik megloptak, amikor egy óvatlan pillanatban nem figyeltem, több mint tíz év tapasztalat után. Nem esett jól, de én voltam a hülye. Megérdemeltem. Mások is megloptak, sokkal többel elvileg törvényesen. Tudtam azt is, hagytam azt is. Az első megbocsájtható, a második már kevésbé. Magamnak sem megbocsájtható. Mert nem egy tablet ára volt. Nem ugyanazok a körülmények váltották ki a lopást. Mert lopás volt ez is, az is, akkor is ha másképp nevezzük.

Azokról, akik serdülő korukban azt mondták nekem, hogy nem fogják megtanulni a magyar Himnuszt, mert ők nem magyarok. Akkor elgurult a gyógyszerem, nem kicsit, nagyon. Mert én megtanultam az ő Himnuszukat, mi az, hogy ők nem! Az ajtóra a magyar zászló alá, kiraktam a roma zászlót is. Csak azért alá, mert mellé nem fért! Másnap nem hagyományos tanórákat tartottam. A pszicho terror minden lehetséges eszközét bevetettem. Aztán két éven keresztül mi készítettük a nemzeti ünnepeink műsorait. Majd eljutottunk odáig, hogy ünnepeinken önszántukból mentek ki a városi műsorokra. Úgy jöttek vissza, hogy tessék elképzelni, minden verset, dalt ismertünk, ami ott elhangzott. Piszok büszke voltam rájuk. Igy az idő távlatából, nem vagyok biztos benne, hogy ezt most is megtenném. Belőlem is kihalt már a nemzeti ki tudja hová tartozás érzése. Akkor még fontos volt. Most már egészen más dolgok a fontosak. Én Himnuszom, te Himnuszod, Nemzeti Összetartozás, marhaság, egy a zászló! Tényleg egy a zászló? És milyen színű? Már azt sem tudom… Amilyen mértékben összeláncol bizonyos csoporttal ez a nemzeti összevissza tartozás, olyan arányban különít el másoktól. Nincs jelentősége, nemzeti jelképek, szimbólumok, tárgyak… A kerítés sem csak véd, hanem szeparál is. Az én váram, az én házam, az én hazám. Mióta? Előtte kié volt? Vajon meddig, mienk? Hol a határ ebben a globalizált világban?

Azokért, akik úgy tudtak zenélni, táncolni ösztönből, hogy azt szavakkal leírni nem lehet, és tanítani sem. Amikor a levegőben is föld felett jár a lábuk, ha pedig két fakanalat kaptak a kezükbe, már kész is volt a zenekar. Ez nem tanítható, erre születni kell.

Akiktől csak másodikos korukig rajzoltam jobban. Akik olyan színvilágot képesek megjeleníteni, ugyanazokkal a színes ceruzákkal, amire én soha nem leszek képes.

Azokért, akikhez kevés voltam, pedig akkor még minden időm és energiám beléjük fektettem, és mégis. Sokan estek idő előtt teherbe, sokan kerültek javítóba, vannak, akik már a börtönt is megjárták. Kevés voltam, vagy a trauma túl nagy, vagy a gyökerek, a vér szaga, mindent felülír. Mindent felülír, és pillanatok alatt megsemmisíti az évek, évtizedek munkáját. Vagy egyszerűen tanult viselkedésminták rögzültek.

Kevés voltam azokhoz, akiknek a szüleik elhunytak, vagy szintén visszatérő börtönlakók voltak. Azokhoz is, akiket bár eldobtak, emberi mivoltukban megaláztak, mégsem hitték el, hogy nem kellenek. Hazamentek, az első hívó szóra. Mindent elfelejtve, mindent megbocsájtva, hogy aztán átéljék újra azokat a borzalmakat, melyből többé már nincs vissza út.

Azokhoz is kevés voltam, akik a súlyos érzelmi sérülések miatt a drogokhoz nyúltak. Ugyan már, fél óra a mennyországban, én ehhez képest mit tudtam nyújtani? Hosszabb távú befeketés, hatalmas meló, és ki tudja mi lesz a vége. Küzdelem a tanulásért, az elfogadásért, a megbecsüléséért, az élhető életért? Vagy bejön, vagy nem! Garancia ebben a világban semmire nincs. Haragudnom kellene rájuk, vagy néznem, hogy teszik tönkre magukat? Fél óra boldogság, vagy biztosítás nélküli küzdelem, lehet a semmiért? Ki tud ebben segíteni? Az egyiknek biztos pokol a vége. De melyiknek?

Azokért, akiknek hazudtam, éveken keresztül. Akikkel elhitettem, hogy nem lehet a hozott génekre, sérülésekre, hátérre hivatkozva egy életet leélni. Akiknek egyszer felelőséget kell vállalniuk önmagukért egy olyan világban, ami nem hiteles.

Hazudtam akkor is, amikor azt mondtam, hogy a tanulás az egyetlen kiút a szegénységből. Hazudtam, hogy küzdjenek, hogy az ő gyerekeiknek ne ez a sors jusson, ami nekik jutott. Mert a tudás érték, bár ezt továbbra is tartom. De sajnos, nem ez az egyetlen kiút a szegénységből. Azt hiszem, erre már többen rájöttek, sajnos.

Azokért, akik megtanították, hogy a boldogsághoz nem kell senki és semmi. Az jön magától, kéretlenül, egyszer csak ott van. Hatalmas energiabomba, ami csak rajtad múlik. Ha belül rendben vagy. Nem függ a pénztől, a putriban is lehetsz boldog. Nem függ a tudástól, mert nem megtanulható boldognak lenni. Boldogság az, amikor ott vagy jól és úgy vagy jól, ahogy vagy. Nem akarsz több lenni, nem vágysz semmire. Amikor, a természet és a körülötted lévő világ egy piciny, de pótolhatatlan része vagy. Amikor minden kerek.

Azokért, akikkel úgy tudtam nevetni, őszintén tiszta szívből. Akik olyannak fogadtak el, amilyen vagyok. Nem kellett sem többnek, sem kevesebbnek lennem.

Azokért, akik magyarázat nélkül is érezték, ha nem voltam jó passzban. Akik nem engedtek ki a szoros ölelésből addig, amíg szívritmusom nem állt vissza a normál állapotba.

Azokért, akik előtt nem voltak titkok, akik kimondták azt, amit éppen akkor gondoltak. Akik szemében, ha valaki kurva volt, hát – az akkor az is volt.

Azokért, akikről lemondtak és valahogy mégis megtörtént a csoda. Olyanok is vannak, nem is kevesen. Akiknek szakma van már a kezükben, családjuk van, dolgoznak. Akiket elismernek, akik becsületesek, és egyébként cigányok! Most is azok, mert aki dolgozik és többség által elfogadott normakövető emberré válik, az már nem is cigány. De az, a kettő nem zárja ki egymást! A cigány is lehet rendes ember.

Azokért, akik megtanítottak büszkének lenni, nem magamra, bár egy picit talán magamra is. Akik nem mennek el mellettem az utcán köszönés nélkül. Akik olyan szépen tudják mondani, hosszú évek múlva is azt, hogy kezét csókolom, ahogy azt más soha senki!

Tiszi

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS