Július 22,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Ami sem nekem, sem a gyerekeimnek nem adatott meg

A Waldorfos cikk kapcsán írtam pár gondolatot összehasonlításul, az ausztrál oktatási módszer és a hazai borzalom viszonyában. Talán érdekes.

A napokban egy videóra ébredtem, amit az Ausztráliában élő, magyar barátom küldött a kisfia iskolájáról. Ennyit írt csak mellé „matekóra”. A felvételen egy nagy, világos teremben, szabálytalanul összetolt asztalok körül egyenruhába öltözött tízévesek ülnek, előttük egy-egy laptop, melyen elmélyülten dolgoznak. Néhány kislány az ablak előtti pad tetején ül, és ott tanul. A semmiből valaki egy rap nótát indít el. A gyerekek a feladataik megoldása közben be-bekapcsolódnak a szövegbe. Önfeledten énekelnek, és a zenei stílusra jellemző mozdulatokkal hadonásznak a levegőben. Van, aki végig énekel és van, aki csak időnként csatlakozik be a refrénbe, miközben a feladataikat csinálják. A kamera a tanárnőre irányul, aki egy plüssállattal a kezében mozog a ritmusra. Mindenki nevet, fesztelen, vidám. Az egész olyan természetes és felszabadult, mintha otthon, vagy egy szülinapi zsúron történne és nem egy tanóra közben.

Nem először lep meg hasonló epizód az ottani oktatási rendszerrel kapcsolatban. Emlékezetes volt például az is, amikor fotót kaptam, hogy a gyerekek pizsamába öltözve mentek iskolába, mert éppen „pizsama napot” tartottak. Az igazgató selyem köntösben és Ugg csizmában fogadta őket. Olyan volt, mint egy híres, gazdag ember – írta le őt a kisfiú nevetve az anyukájának.

Klassz lehet – gondoltam és az jutott eszembe, hogy az én iskoláskoromban nem volt jó az igazgatóval találkozni. Az a „rossz” gyerekek „kiváltsága” volt. Az igazgató esetemben komoly, mogorva férfi volt, és ha behívatott egy gyereket vagy a szüleit, akkor nemigen láttuk többet… Vagy másik osztályba vagy másik iskolába került. Én nem voltam rossz, de összerándult a gyomrom, ha találkoztam vele véletlenül a folyosón. Sose szólt hozzám, mégis féltem tőle. Olyasmi érzés volt, mint amikor megállít a rendőr. Tudod, hogy semmit sem csináltál, de elbizonytalanodsz, majd arra gondolsz – kicsit megremegve -, hogy vajon nem járt-e le az egészségügyi doboz szavatossági ideje vagy a jogosítványod. Akkor, amikor ezt a fotót megkaptam, bosszúból elképzeltem a múltban, az igazgatómat és a helyettesét selyem köntösben és ormótlan mamusz csizmában, ahogy a kapuban lelkesen üdvözölnek minket az osztálytársaimmal. Nem volt kimondottan szép ez a képzeletbeli jelenet, de tetszett.

Most a videót látva nem szórakoztam ilyen jól, mert minden benne volt, ami sem nekem, sem a gyerekeimnek nem adatott meg: a felszabadult iskolás évek. Különösen érzékeny voltam erre azon a reggelen, mert a lányom előző nap kapta meg a bizonyítványait. Nem az eredményei miatt voltam feszült, mert azok nagyon jók lettek. Például 99 százalékos értékelés szerepel az érettségi bizonyítványában magyarból és 93 százalékos, történelemből. (Ezt azért említem, hogy megmutassam, hogy régóta nem elég a továbbtanulás szempontjából, hogy ötös a jegy, az sem mindegy, hogy mennyire ötös.) Szép eredmény, nagyon örültünk. Oklevelet is kapott elismerésül – ennek főleg örültünk, mert meglepő módon a bizonyítványa mellé nem kapott pár hete.

Nézegettem az év végi jegyeit, és akkor szembesültem vele, hogy csak matematikából volt négyes osztályzata. Ez azért volt érdekes, mert a ballagáskor ünnepélyesen díjazták, név szerint kihívták a jónevű gimnázium kitűnő és jeles eredménnyel végzett diákjait, ám meglepetésünkre a lányomat nem. Ötletelgettünk a ballagási ebédnél, hogy vajon miből lehetett négyese a matekon kívül, mert semmiből sem állt kétes osztályzatra. Jól gondoltuk, nem volt több négyese. Akkor viszont miért nem kapott néhány elismerő szót, kézfogást és könyvet az igazgatótól az ünnepélyen? Azért, mert az osztályfőnöke (vagy valaki) lefelejtette a listáról, amin a kiemelkedő eredményt elért tanulók szerepeltek. Nagyon mérges voltam. „Ugyan, csak adminisztratív hiba, egy lefelejtett név. Nincs jelentősége! – legyintett a lányom.

De van, mert mindnyájan tudjuk, hogy mennyit számít, milyen fontos az, ha bármilyen típusú kemény munka eredményét elismerik, díjazzák, megköszönik. Egy gyerek öt évnyi becsületes munkája nem lehetne üres sor egy Excel táblázatban vagy egy lap aljáról lemaradt név.

Ezt a keserű sztorit tudtam visszaírni, mint friss élményt a hazai iskolával kapcsolatban, a minden tekintetben nagyon távoli országba.

Válaszom egy másodperc alatt elment, a nyomasztó érzés viszont itt maradt, hogy felénk a gyerekek, valamint az ő érdekeik az utolsó szempontok között szerepelnek a rendszerben. A hatalomelvű, poroszos szigorra és szabályokra épülő állami oktatás nem olyan felszabadult, vidám és szabad embereket nevel ki, amilyenek majd azok az ausztrál gyerekek lesznek, hanem olyanokat, akik frusztráltak, ki vannak zsigerelve, szoronganak és elfogadják a fejük felett meghozott hatalmi döntéseket.

Többségük beletörődik bármibe, inkább legyint, nem konfrontálódik, nem áll ki magáért. (Másokért meg főleg nem fog…)

A mostani törvénymódosítások az alternatív oktatási formák és intézmények ellehetetlenítésével, az állami rendszerbe való integrálásával, ezt a célt már nem is leplezik.

rb

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS