Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

LUCA AJTAJA


Beletörődni a vegetálásba

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Nyár van a városban. Hőség. A Jeszenszky Gézával készült interjút olvasom egy kávézó teraszán. Nem a legjobb kombináció ez a cikk a meleggel és a szúnyogokkal. Persze lehet jeszenszkyzni, antallozni, MDF-ezni, de csak az után, hogy elolvastuk az interjút, amiben (számomra) nem ez a központi szál. Benne van annak a jobboldali (magát a cikkben centristának nevező) embernek a keserűsége, aki belülről látott, lát dolgokat, és abból a helyzetből mond véleményt. Tegnap reggel pont itt, TGM dühével tudtam szinte teljesen azonosulni (ami ritka). Ő nagyon máshonnan jut el, máshogyan, máshová, mint Jeszenszky Géza, mégis mindkét ember kétségbeesetten és egyformán tarthatatlannak ítéli meg a mai Magyarország helyzetét.

Leteszem a telefonom és csak bámulok magam elé. Észreveszem, ahogy a gőzölgő aszfalt hullámain lépkednek az emberek a villamosról leszállva. Ha hunyorítva nézem őket, olyan mintha lebegnének. Vicces – mosolyodom el – aztán ahogy közelednek, és megtörik a fény, az eddig a talaj felett tíz centiméterre közlekedő emberek újra a koszos járdára esnek vissza és ott lépkednek tovább. Figyelem őket. Mindenki próbál az árnyékos részeken tartózkodni, de olyanok alig vannak. Fák szinte nincsenek. A házak keskeny árnyéka adhat némi menedéket a perzselő nap elől, az is csak a körút egyik oldalán, a járda feléig tartó szűk sávban. Szinte mindenki abba az irányba csoportosul. Az emberek izzadságtól csillogó testét nagyon hasonló, olcsó ruhák, tekinteteiket napszemüvegek fedik. Kipirosodott arcuk többnyire kifejezéstelen, mégis feszültséget sugároz. Szinte mindenre ingerülten reagálnak, ami az „A” és „B” pont közötti szakaszon kizökkenti őket katatón mozgásukból. Ilyenkor olyan, mintha felébrednének, hirtelen felkapják a tekintetüket, ami addig mereven a járdára volt szegezve, hogy ki tudják kerülni az előző éjszaka mocskának maradványait. Rezignált arcuk feléled, és gondolkodás nélkül szidják a rollerest, a görkorist, a műanyag motorral nekik csapódó kisgyerek anyját, a hajléktalant (mert büdös), a turistákat (mert bámészkodnak), a rakodómunkást (mert ki kell kerülni), az utcaseprőt (mert porol), a pincért (aki slaggal locsolja a járdát), szidják a csöpögő légkondikat és az erkélyén figyelmetlenül locsoló lakót.

Ráöntik az összes felgyülemlett dühüket az ártalmatlan szituációkban részt vevő másik emberre.

Arra gondolok, hogy ilyenkor legalább visszabillennek a valóságba a saját világukból. Ilyenkor valahogy jelen vannak. Vajon, hogy lehetne őket itt tartani? Ilyenkor lehetne elmondani nekik, hogy nem ez a normális élet. Ilyenkor talán meg lehetne győzni őket arról, hogy ezt a helyzetet nem szabad elfogadni. Küzdeniük kellene és nem beletörődni a vegetálásba. Bárcsak meg lehetne valahogy mutatni egyenként mindegyikőjüknek, hogy az európai városok reggelei nem így zajlanak. Ott tiszták a járdák, melyeket többnyire gondozott fasor övez. A tömegközlekedési eszközök komfortosak, nem mások izzadtságába kell beleülni a jól öltözött embereknek a negyvenkét fokos szerelvényeken. Tudnak mosolyogni, figyelnek egymásra és nem csattannak fel minden apróságon. Reggelente kávézók teraszán olvassák az újságokat, mielőtt bemennek a munkahelyeikre.

Aztán – ha már kávézó – ott van a pincér, aki gyakran magyar, ám ott, abban a másik országban kedves, mert meg van fizetve. Nem létbizonytalanságban él, így nem ideges. Nem csekkek és dátumok peregnek a kialvatlan szemei előtt, hanem a munkájára figyel és a vendégekre. Nem 16-18 órát dolgozik hetente hatszor, így nem kimerült, nem kap sérvet, sem nem lesz fáradásos törés a lábfején. Viszont ha valami baja lesz, akkor – miután nem két órára van bejelentve – elmehet betegállományba, korrekt egészségügyi ellátást kap és normális táppénzt.

Persze ott is emberek élnek. Mindenkinek van gondja, de emberhez méltó életet élhet a saját társadalmi szintjén és nincs ilyen fullasztó, nyomasztó közhangulat.

Azt hiszem, hogy azok az emberek, akik ott sétálnak most az árnyékba húzódva nem tudják ezt. Azt gondolják, hogy ez így normális, ez a sorsuk. Nem jó, de máshol is ilyen az élet. Vannak gazdagok és vannak ők, a többiek. Nem tudják, hogy máshol nem kiváltság a kiszámítható lét, sem a reggeli kávé és croissant egy kávézó teraszán. Nem tudják, hogy ott nem kell ahhoz gazdagnak lenni, hogy anyagilag áthidalható legyen egy munkahelyváltás, egy betegség, egy letört fog vagy egy hosszúhétvége a családdal. Nem tudják, hogy nem kell vérvételre két hetet, szűrővizsgálatokra két hónapot, ütemezett műtétekre fél évet várnia annak sem, aki nem tudja kifizetni a magánkórházi ellátást. Ők, ott az árnyékos oldalon vagy sose utaztak, vagy már rég nem tehetik meg. Ők nem olvassák el TGM hosszú cikkét, vagy a Jeszenszky-interjút, ahogy mást sem az ingyenes bulvárlapokon kívül. Nem tudják, hogy a propaganda hazudik nekik. Nem tudják, hogy lenullázzák az agyukat. Nem tudják, hogy ellopják az életüket. Nem tudják, hogy csak ők változtathatnak ezen a helyzeten.

Nekik kellene öntudatra ébredni és kilépni a láthatatlanság árnyékából. Nézem őket, és nem tudom, hogy hogyan lehetne elérni ezt…

rb

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.