December 24,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

VENDÉG


Jó szóval oktattak, és játszani is engedtek

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,642,337 forint, még hiányzik 357,663 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

„Nekem az iskolában csak szar tanáraim voltak.” Ezzel a veretes mondattal összegezte egy kommentelő a magyar oktatási rendszerben töltött uszkve 12-16 évét egy neveléssel foglalkozó cikk alatt. Erős kijelentés. Vajon hogy lehet az, hogy az iskolapadban egy tucat eltöltött esztendő alatt egyetlen olyan pedagógust sem sodort felé a jó sors, akire most utólag hálás szívvel gondolhatna?

Mi, a „másképp gondolkodók” kaptunk nagyobb kanállal a szerencséből, vagy egész egyszerűen így, utólag békejobbot nyújtottunk az egykor a barikád túloldalán állóknak? Nem tudom. De azt igen, hogy ahhoz, aki most vagyok, tanáraimnak igen sok köze van. Mindannyian valami olyasvalamit igyekeztek átadni, megtanítani vagy csak felvillantani, amitől, ha én magam nem is, de a világ jobb lett.

Általános iskolai magyartanáromnak a szakmámat köszönhetem. Ő volt az, aki még azelőtt észrevette az „írásfertőzöttségemet”, mielőtt az nekem feltűnt volna, és tapintattal terelgetett az úton. Azóta sem tudom neki elégszer megköszönni ezt.

Csakúgy, mint egykori rajztanáromnak, aki rajzolás helyett „látni” tanította a gyerekeket. Festmények helyett színeket, „fótokat” – így mondta: fótokat – formákat mutatott nekünk. Kiállításra cipelt minket és elnéző volt, amikor az ókori görög és római szobrok akantuszlevéllel takart középtájától idétlen kamaszként röhögőgörcsöt kaptunk.

Ma már a serdülő fiaimat viszem múzeumba, akik a csupasz test látványán pont úgy vihognak, mint anno mi. De, tudom, a látott szépségek lerakódnak, és ez a sok üledék egyszer majd felkavarodik bennük, ha már képesek lesznek mit kezdeni ennyi csodával.

Középiskolai magyartanáromtól Francois Villont kaptam. Faludy átköltésében. Miatta vettem meg a kis kötetet. Ma is, amikor körülöttem feje tetejére áll a világ, ezek a versek hozzák vissza a nyugalmam. A tanár úr nem volt kifejezetten szép férfi, mégis azt hiszem, mindannyian egy kicsit szerelmesek voltunk belé. Amikor verset mondott, az osztályban kerengő legyek, de még az ablak előtt berregő munkagépek is elhallgattak. Ő volt az, aki nem átallott egy-egy szerző viselt dolgairól is őszintén beszélni. Megmutatta, hogy a halhatatlan, a Parnasszus tetején penthouse-t bérlő zseniben is ugyanúgy ott van az esendő ember, mint bennünk. És mi megbocsátottuk neki, hogy tükröt tartott a gyönyörű elé megmutatva a rútat.

Nem maradhatnak ki a sorból azon tanáraim sem, akik legfőbb tantárgya az „emberség” volt. Azok, akik egy félmosollyal vették tudomásul, hogy lelkiismeretességük dacára nem mindannyiunkból lesz fizikus, csillagász, térképész. Mindezt bölcs belenyugvással fogadták el nekünk. Mintha úgy hitték volna, hogy van valami, ami talán az ohmoknál, pascaloknál, benzolgyűrűnél, deltatorkolatoknál vagy kőszénkitermelésnél is sokkal fontosabb.

Most persze úgy tűnik, hogy az én iskolámban a katedrán csupa Comenius és Montessori állt, a tankötelezettségem tucatnyi plusz néhány többi éve meg maga volt az illatozó, ragacsos vattacukor. Hát, nem!

Akadt olyan tanár is, akivel minden igyekezetünk ellenére sohasem sikerült megszeretnünk egymást. Például egyikükkel, aki egy év tanítás után döbbent rá, hogy a gimnázium egy egész jó hely – leszámítva a diákokat és a tanár kollégákat. Az alól, hogy sem indíttatása, sem kedve nem volt ehhez a hivatáshoz, felmentést ad, hogy egy év „próbaidő” után hátat fordított a pályának, teret engedve a nálánál sokkal alkalmasabbaknak. Tiszteltem ezért a döntéséért.

Sokan kimaradtak a felsorolásból. Szándékosan nem neveztem nevükön az érintetteket. Szerencsére sok embernek tartozom köszönettel, és akkor körülbelül ennek az írásnak a negyedénél mint olvasókat elvesztettem volna önöket.

Túl sok Gárdonyi-féle lámpás volt az életemben, akik hol pislákoló, hol vakító fénnyel mutatták nekünk, világosság felé igyekvőknek az utat.

Megszámolhatnám – de minek -, hányan voltak, akik jó szóval oktattak, és játszani is engedtek bennünket. Közülük többen már az égi katedrán állnak. Nem tudom eléggé meghálálni, legfeljebb megköszönni nekik, hogy ma az vagyok, akivé általuk lettem.

momo

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.