Április 24,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Mindkettőnkért szégyellem magam

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,518,800 forint, még hiányzik 481,200 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Van, amikor az ember egyszerűen nagyon tud szégyenkezni. És nem csak a napi politikai agymosásnak köszönhető országos sötétség okán, hanem mondjuk egy honfitársa vagy akár saját maga miatt.

Spanyolország egyik nagyvárosában jártam a minap, mert én csak személyesen szavazhattam, a külképviseleten. Több jó ismerősöm él ott, így együtt ebédeltünk egyikükkel, aki német származású, és tizenéve él, dolgozik ott.

Mindketten túl voltunk a „kötelességünkön”, és arról beszélgettünk ebéd közben, mi lesz Németországban Angela Merkel után, és mi folytatódik Magyarországon, a mai kormány alatt és meddig (válasz az utóbbira nincs).

Alex hirtelen a homlokára csapott, és azt mondta:

– Találkoztam egy honfitársaddal. Beszélned kellene vele, ebéd után meglátogatjuk, jó?

Nem örültem a javaslatnak. Kevés hazánk fiával tartom a napi kapcsolatot itt, mert nincsenek jó tapasztalataim. Lehet, hogy csak nem vagyok szerencsés, de általában azt érzékelem, hogy egymás átverése, kihasználása a lényege ezeknek a „ismeretségeknek”. Aki régebben él itt, mint az új jövevény, az segítsen bankszámlát nyitni, tolmácsolni, elintézni ezt-azt, a köszönöm szinte soha nem hangzik el. Ide, ahol még a közértben is azzal búcsúzik a pénztáros, hogy köszöni a vásárlást, sok magyar kiköltöztette magával az egészen más típusú viselkedést, és a közeg sem igen tud ezen valamiért változtatni.

Ebéd után elindultunk kávézni, hogy útközben találkozhassunk Gabival. Ő egy negyvenes éveinek végén járó hölgy, nagy méretű babakocsiban ül, amilyet például nagyon beteg gyerekek számára lehet beszerezni. Kicsi ember, tulajdonképpen törpe. Láttam „munka” közben – alig ér a combom közepéig, és nem vagyok egy Góliát.

A babakocsi mindkét oldalán egy-egy kartonlap, az egyiken angol, a másikon spanyol felirattal. Mindkét nyelven hibásan. „Én vagyok a legkisebb magyar ember. Készíthetsz egy közös fotót velem. 30 euro”.

Már az első percektől kezdve kellemetlen volt a helyzet. Az együttérzés mellett – mert tényleg nem lehet könnyű az élete egy olyan embernek, aki egy pultról sem tud levenni a boltban semmit, mert nem éri el, gyerek-hátizsákot szorongat az ölében, rosszul kurtított gyerekruhákat visel, egyebek – azt is éreztem, hogy elönt a méreg. Próbáltam uralkodni magamon, így pár percig beszélgettünk. Artista volt sok országban, mondta, de ma már nem hívják fellépni. Nem beszél semmilyen nyelven. Ma az a munkája, hogy fürgén kikászálódik a babakocsiból, amikor valamelyik agyament turista le akarja magát fényképeztetni vele, és vígan pózol fotókon, a töredezett lakkú ujjaival fogva a nála háromszor magasabb emberek kezét. Az unokatestvérével él együtt, aki minden nap eltolja a kocsit a város  valamelyik forgalmas helyére . Illegális, amit csinál, mert engedélyhez kötött, hogy valaki közterületen üzletszerűen keressen pénzt. Még az utcazenészek is fizetnek a maguk egy négyzetméteréért. Gabinak semmilyen engedélye nincs, és nem is hajlandó fizetni három havonta 50 eurót ezért.

Sokan odalépnek, 1-2 eurót csúsztatnak a kezébe. Úgy fogadja, mint ami jár.

Természetesen, az következik, hogy „le kell nekem fordítanod egy levelet, a belügy küldte, nem értjük, mit akarnak.” Légy szíves nyomokban sincs.

Az egész fellépése erőszakos, kellemetlen – és szégyellem magam azért, mert az együttérzés úgy olvad el bennem, mint a hógolyó a napon. A düh nő, de próbálom fenntartani a beszélgetést, és elmondom, hogy még ma este elutazom, sajnos, nem tudok segíteni, ha nincs nála a levél. Persze, nincs. Nem baj, majd otthon lefotózza, és elküldi Whatsappon. „Mondd a számod!”, parancsolja, és én mondom. Szándékosan egy számot eltévesztve.

Rossz napokon 80-90 eurót „keres”, jobb napokon akár 250-300-at is.

Mindkettőnkért szégyellem magam.

Horn Anna

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.