Tulajdonképpen ezekről a dolgokról olyan rossz beszélni, hogy el sem tudom mondani. Talán mégis sikerül, megpróbálom.
Menekültekről szól az írás. Hívhatjuk őket migránsoknak is, de Magyarországon sikerült olyan pejoratív hangzást adni ennek a szónak, hogy ihaj. Mondom másképp: refugees (angolul), refugiados (spanyolul).
Egyes statisztikák szerint Spanyolország a menekültek második legnagyobb befogadóhelyévé vált Európában, Németország után, az elmúlt időszakban. A számok makacs dolgok, mondá anno a matektanárom, de a statisztika nem az. Attól függ, ki mit ért mi alatt, és mit akar a számokból elővarázsolni, milyen érdekeknek megfelelően.
Az viszont egyszerűen tény, hogy az elmúlt években rengeteg befogadást kérő érkezett az országba, több tízezren. Röviden a procedúráról, ami rájuk vár e napfényes országban:
És most jönnek a személyes élmények, nevek nélkül, természetesen, mert az emberi jogok védelmében mi nem ismerünk kompromisszumot. Vagyunk mi, néhány civil, ENSZ- és EU- szervezet, akiknek az a feladata, hogy a hetekig, néha hónapokig bizonytalanságban élő embereknek ágyat, ennivalót, bármilyen egyéb segítséget nyújtsunk. Sokan vagyunk, hál’Istennek. És sok a kézen-közön eltűnt adomány is, de erről majd akkor írok, amikor már nem ez lesz a „fészkem”. Mert nem tojunk bele a sajátunkba.
Az utóbbi sok-sok hónap legnagyobb gondja az ide érkező menekültekkel kapcsolatban az, hogy több ezer fiatal van közöttük. Szinte gyerekek, 12-14 évesek. Szülők nélkül. Nyelvtudás annyi, amiből éhen halni sem lehet. Ha a volt francia gyarmatokról érkeznek, valamennyire lehet velük kommunikálni, de félnek, zárkózottak, a franciás kollégám szemmel láthatóan beleőszül abba, hogy kapcsolatot teremtsen velük.
Én szerencsésebb vagyok, az angolt többen törik, így kialakul valamilyen párbeszéd. Nehezen, akadozva, mert a rettegés TÉNYLEG ott ül a szemükben. A kamerák előtti széles mosoly, amit láthatunk a médiában, miután sok tengeren töltött nap után valahol partra léphetnek, semmivé olvad, amikor négyszemközt maradunk. Reszketnek, félnek, éhesek, bizalmatlanok.
Három rövid történet. A neveik nem a valósak.
Janet 13 éves. Először összegörnyedve ült a széken, rám sem nézett, tekergetett valami hajgumit a két ujja között. Amikor sokadszor elmondtam, hogy nem azért vagyok itt, hogy bántsam, hanem azért, hogy segítsek, végre rám nézett, és azt mondta:
– Mindenkit megöltek. A húgom a kezemben halt meg. Apáékat elhurcolták, a falut felgyújtották. A nagybácsi jött értem, a szomszéd faluból. Sokat utaztunk, és azután felrakott egy hajóra. Van itt egy rokonom, nála fogok lakni, mondta a nagybácsi. Mást nem tudok, tényleg. Most visszaküldtök?
Mivel semmilyen papír nincs nála, nem tudom, mi lesz vele – innentől a bevándorlásiak intézik az életét. Kiskorú, kivételes eljárás, stb. Hónapok. Remélem, sokszor látom még. Nehezen, de nyílik, mint egy virágbimbó.
Ansar jemeni, abból az országból való, ahol sok éve polgárháború dúl, és amely a legkorruptabb arab ország jó hírnevének örvend. Azt mondja, 14 éves (látom a papírjait, tényleg annyi, de akár húsznak is kinéz.) Kóró-sovány alak, nálam két fejjel magasabb. Úgy veti rá magát az egyenszendvicsre meg az ásványvízre, hogy elszorul tőle a torkom – pedig napi élmény, lassan megszokhattam volna már. Elég jól beszél angolul, valami törött képernyőjű mobil van előtte, de nem hívja rajta senki, még üzeneteket sem kap. Komoran rám néz:
– Úgyis megszököm. Nem tudsz itt tartani. Vár a bátyám, majd ő gondoskodik rólam.
Mondom, hogy pont ebben akarunk neki segíteni. A válasz:
– Ti, fehérek, soha nem akartok rajtunk önzetlenül segíteni. Nincs semmim, nem tudlak lefizetni, hogy gyorsítsd meg az ügyemet.
Szelíden magyarázom, hogy nem is tudnám, mert nem vagyok ebben illetékes, csak abban, hogy normális körülmények között tudjon élni, amíg el nem dől a további sorsa. Végzett a szendviccsel, csendben ül egy darabig, majd dacos arckifejezéssel odaveti:
– És ez miért jó neked? Gondolod, elhiszem, hogy törődtök velünk? Csak nem hagyhatjátok, hogy belefulladjunk a tengerbe, mert az botrány az országotoknak. Évek óta nem segítettek semmit az országomnak!
Majdnem sír, de büszke kamasz lévén, a továbbiakban egyszerűen hallgatásba burkolózik.
Utoljára hagyom a kilencéves Moa-t. A papírjain, amik félig átázva kerülnek ki a zsebéből, szinte semmi nem olvasható. Nem beszél senkivel. Összerezzen minden ajtónyitásra, nem nyúl az ételhez, a vizet legalább elfogadja. A kollégák ugyan azt mondták, nincs kiszáradva – nem vagyok orvos, nem vitatkozom velük, de a tünetei nagyon ahhoz hasonlítanak, hogy napok óta nem jutott semmilyen ételhez, folyadékhoz sem talán. A legszörnyűbb az a beletörődés, amivel a „gondoskodásunkat” elviseli. Nem találom a szavakat, hogy leírjam azt, amit a szemében látok.
Nem tudjuk, honnan származik. Nem tudunk róla szinte semmit. Viszont az itt élő rokona hetek óta keresi, és a szálak összeérnek. Reméljük, sikerül pótolni a kilencéves csöppség okmányait, és lesznek még élhető napjai a jövőben. Talán meg is szólal egyszer, ha nem is velünk fog akkor beszélni.
Most csak a kicsikről volt szó, mert az ő helyzetük a legnehezebb. És azzal is tisztában vagyok, hogy bűnözők is próbálnak bejutni ilyen módon Európába. Van ugyan sajátunk elég, mint tudjuk, mindenhol.
Azok a felnőtt menekültek, akikkel nap mint nap dolgom van, többet mesélnek. Egyszer erről is írok majd. Most csak ennyit még: ahhoz, hogy megismerj bárkit vagy bármit, időt kell szakítani erre a megismerésre. Ha soha nem láttál egy élő menekültet sem, miért hiszed el azt, hogy meg akarják erőszakolni a magyar nagymamákat? Miért gyűlölsz olyan embereket, akikkel soha nem találkoztál? Mi a problémád bármilyen vallással, amiről nem tudsz semmit? Miért hagyod, hogy ostoba, önös politikai céloktól vezéreltetve akár a szomszédodat is meggyűlöltessék veled?
Retorikus kérdések. Tudom. Nem is várok választ.
Horn Anna
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.