November 19,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Emlék, nem varázslat

Róma, 2019 tavasza

A Piazza dei Quiriti picinyke tér Róma belvárosának Prati nevű városrészében. A százéves kerület helyén a 19. század végén még kertek, szőlők és legelők voltak, majd a tudatos várostervezés eredményeképp alig három évtized alatt gyönyörű polgári városrész nőtt ki a földből, melynek utcáit szinte kivétel nélkül a köztársaság és a császárság aranykorának kiemelkedő alakjairól nevezték el. A téren havonta egyszer vasárnapi zsibvásárt tartanak. A megkopott porceláncsészék, kis testi hibás meisseni balerinák, felemás ezüstkanalak, sárgult könyvek és szebb napokat látott kisbútorok között ugyanúgy felbukkannak meglepően eredeti, kortárs kézműves alkotások, ahogy a békeidők szedett-vedett kacatjai. Az idősödő házaspár standján a bakelitlemezek, a középkorú Barbie babák, az ütött-kopott fémdobozok, a divatjamúlt bizsuk és a hetvenes évek olasz háziiparának fröccsöntött konyhai remekei felett még mindig Mussolini fekete bazalt mellszobra őrködik. Az hittem, idén bizonyosan túladnak rajta, hiszen 74 évvel a halála után a duce emléke egyre hosszabb és sötétebb árnyat vet a félszigetre és azon túl is.

A tavasz errefelé sokféle emléktől terhes. Március harmadikán a konyhaablakkal szembeni, mindmáig csendőrkaszárnyaként szolgáló épület előtt idén is menetrendszerűen megjelentek az emlékezők Teresa Gullace kis márványtáblája alatt. A hatodik gyermekét váró nőt 1944 tavaszán náci katonák lőtték le ezen a helyen. Az volt a bűne, hogy hallani akart a korábbi rajtaütés során elfogott férjéről, akire németországi munkatábor várt, és megközelítette a kaszárnya ablakát. Az ellenállás jelképévé vált asszonynak kőnél is szebb emléket állít Anna Magnani, az olaszok Sulyok Máriájának alakítása a róla mintázott szerepben a neorealizmus kortalan remekművében, a Róma, nyílt város című filmben.

Három héttel később a megszállás elleni lázadásként egy maroknyi partizán 33 katona életét követelő bombamerényletet követett el egy német osztag ellen. Hitler válaszlépésként minden német katona után tíz olasz halálát követelte, mégpedig 24 órán belül. A nácik egy börtön összes fogvatartottja mellet a zsidó negyedben és az utcán random módon összefogdosott fiúkat és férfiakat a Róma szélén található, használaton kívüli Fosse Ardeatine kőbányába vitték, rémisztő hidegvérrel és hatékonysággal, név szerint, ötös csoportokba rendezve fejbe lőtték, a holttesteket akkurátusan két óriási halomba hordták, majd felrobbantották a barlang bejáratát. A végén derült ki, hogy porszem került a gépezetbe és véletlenül öttel több lett az áldozat. Az esetről ezután szűkszavú közleményt adtak közre, az áldozatok hozzátartozóit pedig levélben értesítették arról, hogy átvehetik személyes tárgyaikat. A barlang feltárását és a holttestek exhumálását csak négy hónappal később, a nyár kellős közepén, a fasizmus bukása után tudták megkezdeni. Attilio Ascarelli volt az a zseniális igazságügyi orvosszakértő, aki tűzoltók és temetői alkalmazottak közreműködésével bement arra a helyre, melyről később azt mondta, szavakkal nem tudja leírni az ott látottakat, és emberfeletti fegyelemmel, kitartással és alázattal 326 áldozatot azonosított. A még abban az évben elkezdett, zordságában és letisztultságában is szívszorító monumentális emlékhely, melyhez talán csak a berlini holokauszt emlékmű fogható, négy év alatt elkészült. A 336 egyforma szarkofág közül az utolsó üres – ez a fasizmus összes olasz áldozatának emlékét őrzi. Az idei, hetvenötödik évforduló volt az első, amikor az áldozatok nevét már nem egyikük lánya olvasta fel, miután a köztársasági elnök az összes közjogi és katonai méltóság jelenlétében megkoszorúzta az emléktáblát.

A rémségek korának maroknyi élő krónikása közé tartozik Sami Modiano és Piero Terracina. Gyermekként megjárták és családjaikból egyedüliként túlélték Auschwitz poklát. Évtizedeken át hordozták magukban a túlélők bűntudatát, és még a szeretteiknek sem mondták el az elmondhatatlant, mert féltették őket, s mert féltek, talán nem is hinnék el. Már idős fejjel vállalkoztak arra, hogy elmeséljék történetüket az utánuk jövőknek azért, hogy a történelem sose ismételje meg önmagát. Gimnazistákkal együtt visszatértek a haláltáborba, és ez a két csodálatos ember a mai napig járja az ország iskoláit s mesél fáradhatatlanul a múltról döbbent, könnyes szemű tizenéveseknek. Telente, amikor Sami nem a szülőföldjén, Rodoszon gondozza a zsinagógát és a kis közösséget, Róma gyönyörű, a középkor hangulatát idéző zsidó negyedében lehet néha látni őket. Csak ülnek csendesen a napon a kávézó előtt, mint két kedves, öreg varánusz és derűs mosollyal viszonozzák a járókelők üdvözlését.

A négyéves Andra és a hatéves Tatiana Bucci azért menekült meg, mert ikreknek gondolták őket. A Josef Mengele kísérleteihez kiválasztott többi gyerekkel együtt fehér inget viseltek, játszottak a barakkban és nem is észlelték a valóságot maguk körül. A gyerekeket felügyelő asszony megkedvelte a kislányokat és elmondta a titkot: Ha bejön valaki és azt kérdezi, akarjátok-e látni anyukátokat, nemet kell mondani. Ők ezt tették, de Serigo, az unokatestvérük annyira vágyott már az édesanyjára, hogy nem hallgatott rájuk. Egy orvosi képesítéssel nem rendelkező, öntelt sarlatán, Kurt Heissmeyer szent meggyőződése volt, hogy a szervezetbe TBC baktériumot juttatva, majd a hónalj alatti nyirokcsomókat kioperálva azokból gyógyításra alkalmas antitesteket nyerhet. A korábbi sikertelenségek ellenére rendíthetetlenül hitt igazában. Utolsó kísérletének alanyai zsidó kisgyermek voltak, köztük Sergio is. Napokkal a háború vége előtt, a szövetségesek előretörésével parancsba kapta, tüntessen el minden bizonyítékot. A gyermekeket utolsó erejükig védő fogoly orvosok és ápolók kivégzése után mind a 20 gyerek morfiumot kapott, majd a kísérlet színhelyéül szolgáló hamburgi iskola alagsorában húskampókra akasztották fel őket, kis testüket pedig a közeli lágerben égették el. A lányok sosem kerültek sorra és megélték a tábor felszabadulását. A család csak a nyolcvanas években tudta meg, mi lett Sergio sorsa. A háborút ugyancsak túlélő nagynénjük haláláig hajtogatta, egy olyan szép gyerek, mint az övé, nem halhatott meg. Valaki bizonyosan magával vitte a Szovjetunióba, és egy nap majd bekopogtat az ajtaján. A már nyolcvanon túli testvérpár auschwitzi gyermekek sorsát megörökítő, megrázó könyve ez év januárjában jelent meg olaszul. A velük készült vasárnap esti, fő műsoridőben sugárzott beszélgetés rendkívül népszerű vezetője a könnyeivel küszködve adta át a két hatalmas rózsacsokrot, miközben ők kékezüst hajjal, piros rúzzsal, az öregkor bölcsességével és a megbocsátás csendes nyugalmával mosolyogtak a kamerába és a megilletődött közönségre.

Liliana Segre tavaly januárban, a zsidótörvények olaszországi bevezetésének nyolcvanadik évfordulóján tiszteletbeli szenátori címet kapott a köztársasági elnöktől. Ez az elismerés eddig csak négy nőnek, köztük az orvosi Nobel-díjjal kitüntetett, szintén zsidó származású és szintén üldözött Rita Levi-Montalcininek jutott. Liliana azért maradt életben, mert 13 évesen már elég nagy volt ahhoz, hogy hasznát vegyék és egy lőszergyárban dolgoztassák. Negyvenöt év kellett ahhoz, hogy megtörje a csendet, ám ezt követően az utóbbi három évtizedet a nem-felejtésnek szentelte. Több könyvet is írt, két egyetemtől kapott díszdoktori címet, 89 évesen is fáradhatatlanul járja az országot és tart előadásokat, találkozókat. Ez év januárjában hétszáz gyerek előtt adott hangot pesszimizmusának a felejtéssel kapcsolatban. Meggyőződése, ha ők már nem lesznek, a holokauszt emléke előbb a történelem egy fejezetévé, majd egyetlen könyvvé, idővel egyetlen sorrá zsugorodik, míg végül bezárul a tenger.

Olaszországban 1946-ban népszavazás döntött arról, hogy királyság vagy köztársaság legyen-e az ország államformája. Kis többséggel győzött a köztársaság, a választás után pár nappal pedig II. Umberto, aki a Vatikánnal együtt 20 évig cinkos némasággal tűrte Mussolini és a fasizmus előretörését, a portugáliai emigrációt választotta. A nem sokkal később hozott törvény, mely megtiltotta, hogy a bukott király és fiú utódai Olaszország földjére lépjenek, egészen 2002-ig érvényben volt. Budapesten az utam többnyire az olasz nagykövetség előtt visz haza, és mindig rácsodálkozom a címerre a csillaggal, a fogaskerékkel, az olaj- és tölgyfaággal az épület kissé már megkopott homlokzatán. A nyertest az errefelé megszokott hosszas huzavona után több száz pályamű közül választották ki, és bár az évtizedek során jobb – és baloldali miniszterelnökök is tettek már kísérletet a lecserélésre, egyikük sem járt sikerrel.

Verőfényes vasárnap délután van. Ülünk a téren, pisztáciafagyi a kézben, nézzük a járókelőket. Az egyiptomi kopt keresztény virágárus, akitől sosem tudunk úgy csokrot venni a nagymamának, hogy ne kapnánk pár szál virágot ajándékba, megismer és barátságos mosollyal üdvözöl. A duce szobrának tar fején megcsillan a májusi napsugár. Az alkotó kegyes volt hozzá, először nem is ismertem fel, csak a dacos ajkak adtak némi támpontot. Olyan, mintha Brâncuși mintázta volna Caravaggio vagy Dési Huber vázlata alapján. Nem tudom, tömegtermék-e, mely egykoron ott volt minden íróasztalon, ahogy Lenin, mint fénykép a szobák falán a vasfüggöny komorabb oldalán, vagy féltő gonddal vésett egyedi alkotás. Halálának április végi évfordulóján több helyen misét tartottak, Cremonában pedig a polgármester határozott tiltása ellenére ismét több tucat hagyományőrző emlékezett a korszak indulóival, fasiszta jelképekkel és náci karlendítéssel a letűnt aranykorra. Mussolini élete dicstelen véget ért, a milánói benzinkút állványzatáról fejjel lefelé lógó holtteste a fasizmus bukásának örök mementója marad. Özvegye kérésének eleget téve az akkori, egyébként meggyőződéses antifasiszta miniszterelnök, Adone Zoli hozzájárult, hogy az addig egy kapucinus kolostorban őrzött testet 1957-ben végül szülőhelyén, az észak-olaszországi impozáns családi kriptában temessék el. Sokak számára rémisztő, hogy a kisváros és a sírhely az utóbbi időben tízezreket vonzó zarándokhellyé vált.  

Az európai parlamenti választások kampányfinisében 17 párt küzd azért, hogy a 4%-os küszöböt átlépve beleszóljon a kontinens sorsának alakulásába vagy épp sütögesse saját pecsenyéjét. A spektrum két szélén tenyésző aspiránsok döbbenetes meggyőződéssel, szemrebbenés nélkül, egymásra licitálva mondják a köztévé – egyébként mindenkit megszólító – kamerájába hagymázas vízióikat. Mégis, Róma különös, varázslatos hely, tényleg örök. Marad az államforma, a zászló, a címer, maradnak az utcanevek és a hősök. Errefelé nem földelnek el államférfit arccal lefelé a siralomház udvarán, nem bontanak szobrot lopva, az éj leple alatt, a haláltábor nem jogkorlátozás és a lusta Teverén sem úszott még lefelé korona, legfeljebb csak dinnyehéj.

(Források: RAI UNO; TG1; La Repubblica; Andra e Tatiana Bucci: Noi, bambine ad Auschwitz; http://www.mausoleofosseardeatine.it/)

Klupács Flóra

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.