Július 23,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Így élünk mi, hazaárulók a multikultiban

Tegnap este későn értem haza. Mint a héten minden nap.

Belépve a lakásba, a páromat seprűvel a kezében találtam, amint éppen az új salátástálam cserepeit próbálta meg gyorsan eltüntetni. Szorongás és bűnbánat volt az arcán, amikor azt mondta, holnap vesz nekem ugyanilyet. Meg akart lepni a kedvenc tonhal-salátámmal, mire megjövök, de kicsúszott a kezéből a tál. Művészlélek lévén, a salátát összedobta egy jénai tálban, a romhalmaz ráér később is, gondolta, de megleptem a „korai” érkezéssel.

Ma reggel elmentünk pótolni a „veszteséget” – az idézőjel azért van, mert menekült emberekkel foglalkozom, nekem a veszteség egészen mást jelent, mint akár egy salátástál, akár bármi egyéb anyagi jav Nincs ilyen szó? Nem baj, most van.

Egyéb dolgokat is akartunk venni, zöldséget, gyümölcsöt, például, szóval, nagy bevásárlás volt kilátásban. Elvből nincs kerekes bevásárló kocsink, látni sem bírja egyikünk sem, bár ebben a dél-kelet spanyolországi kisvárosban, ahol élünk, szinte mindenki azzal jár, ha kenyérnél többet akar hazavinni.

Csendes kis környék a miénk, a központtól öt percnyire gyalog. A házunkban négy lakás van, az egyikben két orosz hölgy, testvérek, laknak, a másodikon egy fülöp-szigeteki nagymama, aki negyven évvel ezelőtt ment férjhez egy spanyol üzletemberhez, és húsz éve megözvegyült. Rendszeresen látogatja a fia, aki Portugáliában él, és a lánya, aki Madridban ment férjhez egy szenegáli mérnökhöz. Mindig unokástul jönnek, és ilyenkor Concha lakása visszhangzik a gyerekzsivajtól. A harmadikon távol-keleti lányok laknak, hol hárman, hol többen, rendszeresen jönnek segítséget kérni az ezermester páromtól, mert hol kiment a biztosíték, hol eldugult a lefolyó, hol nem lehet le-fel húzni a redőnyt, ilyenek. A negyediken lakunk mi, a holland származású párom és a magyar én.

„Menjünk először a kínaiba?” – a félmosoly Peter arcán még mindig arról árulkodik, hogy restelli az eltört kurva tálat. Mintha ennél nagyobb veszteségektől is meg akarna óvni, de még ettől sem sikerült…

Jó, mondom, miközben az utcán elmegyünk a pakisztáni ember zöldséges boltja előtt. Aki még az üzletből is kiköszön, és nemet int a fejével – nem, még mindig nem ajánlja a görögdinnyét, amelyik ott díszeleg a kirakatban: „Még nem az igazi, ne vegyél ebből! Az újhagymám viszont csodás, visszafelé gyere be, eltettem neked a legszebbet!” Sok mindenkinek elmondja, gondolom, de tényleg remek az áruja.

Megyünk tovább, a baszk csajszi ruhaboltja – saját vállalkozás, Bilbaóból költöztek ide családostul pár éve – éppen az algériai konzulátus mellett van. Az utóbbi szombaton is nyitva tart, fejkendős nők, a telefonba arabul hangosan magyarázó férfiak állnak a kapu előtt, sorszámos cetliket szorongatva kezükben. Láthatóan emberi sorsokról döntenek odabent. Árad a légkondi hideg levegője ki az utcára.

Elmegyünk az olasz csempe- és fürdőszoba felszerelések boltja mellett, ami egy igazi családi vállalkozás, papa, mama, gyerekek sürögnek-forognak a vevők körül. Következik a majdnem mindig üres görög étterem, olyan pocsék a kajájuk, hogy az én sk tzatzikim is finomabb, mint amit ott ettünk egyszer. Az orosz ingatlan iroda mellett nyugodtan fészkel egy arab internet-kávézó, ami több annál – mobilokat, feltöltő-kártyákat és hasonlókat is árul, és több szolgáltatást nyújt, mint bármelyik pesti postahivatal.

A „kínai” bolt itt igaziból vietnámi, mert onnan érkezettek működtetik, és mindent árulnak, a hajgumitól kezdve az edényekig. Olcsóbban, persze, mint a „rendes spanyol” boltokban – és csak megszokásból mondják, hogy chino. Kínaiak is vannak, egy másik városrészben, a maguk kis világában árulják mindazt, ami az ott lakók igénye.

Megvan a salátástál, irány a piac. Ahol az andalúz (dél-spanyol) zöldségestől kezdve a gall (észak-spanyol) haláruson át a francia diót, mandulát, stb. árusító testvérpárig bárkivel lehet találkozni. Szemet és lelket gyönyörködtető az egész – a papucsos mezítlábas hófehér észak-európai turistáktól kezdve, akiknek szeme-szája eláll a standokra kirakott árutól meg attól, hogy bármit megkóstolhatnak, ingyen – a kabátba bújt helyi emberekig, akiknek a 22 fok még kevés ahhoz, hogy tavaszt érezzenek.

Ahány stand, annyi tájszólás, bőr-, szem- és hajszín, csak a hangos beszéd és a nagy mosoly jelzi, hogy mindannyian spanyolok az árusok közül.

Megtelt a két szatyor, indulunk haza, egy másik utcán át, kell egy kis változatosság. A sarkon egy örmény dohánybolt – pont olyan, mint a többi tabacco, csak a tulaj három nyelven beszél, kedves, negyvenes férfi, akkor is integet, ha ma nem megyünk be hozzá. A szomszédja egy fodrászüzlet – három afrikai és két spanyol dolgozik a portugál tulajnak, aki éppen a bolt előtt cigizik, és tereferél. A mi közös ismerőseinkkel, akik egyébként brazilok.

Minden tíz nőből legalább kettő fejkendőt visel, és hosszú ruhát, még a negyven fokos nyári hőségben is. Minden nem tudom hányadik ember angol nyugdíjas, aki itt vett ingatlant, hogy öreg korát a napfényben golfozva tölthesse. Ugyanennyi lehet az orosz és ukrán itt élő is, nem nyugdíjas, sőt, legfeljebb negyvenes újgazdag. Arany sportcipőikről akkor is felismerhetők, ha ki sem nyitják a szájukat.

És senkinek nincs baja senkivel. Legalábbis abban a tekintetben, ki milyen vallású, nemzetiségű vagy szexuális beállítottságú. Baja szinte mindenkinek a saját fajtájával van. Hú, de ismerős..

Horn Anna

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS