Május 24,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Tömegnek kellene itt lennie

A temetés reggele van. Fáradtan ébredek, ahogy a lábamra lépek, fájdalom hasít a bokámba. Ránézek, semmi sem látszik, mégsem hajlik normálisan, cserébe zsibbad. Sántikálva, kicsit ijedten készülődöm. Futóláb – nyugtatgatom magam – mindig van vele valami… Kávéval nyelem le a fájdalomcsillapítót, sietve fel és leveszek cipőket, mire találok egyet, amiben képes vagyok járni. Elindulok.

A temető recepcióján, térképen megmutatják, hogy merre menjek. Atyaég, de messze van – gondolom magamban -, hasson már végre a gyógyszer! A szórókúthoz vezető út gyönyörű. Fejem felett összeérnek az óriási fák, a nap átsüt a lombokon, madarak csicseregnek, tökéletes nyugalom van. Régi, nagy szobrokkal díszített sírok mellett haladok el. Angyalok, gyerekek, síró asszonyok, szentképek jelenetei vannak kőből megfaragva. Fehérségük megkopott, inkább szürkék már, itt – ott moha borítja felszínüket. Teljesen lenyűgöznek. Igazi művész lehetett az, aki megalkotta némelyiket. Vissza fogok jönni és megnézem őket majd alaposan, ha lesz időm  – határozom el.  Most sietni kell, már csak hét percem van, hogy a ravatalozóhoz érjek.

A halottra gondolok, akitől búcsúzni jöttem. Egy nőre, akit nem ismerek, de régóta tisztelek és kedvelek. Meglátom a ravatalozó épületét, de nem látok ott embereket. Elbizonytalanodom. Gyorsan visszakapcsolom a telefonom, rákeresek a valódi nevére, átolvasom a szertartások listáját. Döbbenten állapítom meg, hogy jó helyen járok. Az ajtóban álló négy ember rám néz, köszönök, és kicsit zavartan megyek be a szinte üres terembe. Senkit sem ismerek, engem sem ismer senki.

A ravatalon, szép urnában egy hosszú élet apró fizikai maradványa. Leülök. Pár ember érkezik még, aztán pontban tízkor kimegyünk. A hamvak mellett az elhunyt unokatestvére és annak fia mond beszédet. Nagyon furcsa helyzet, ahogy hallgatom az idegen emberek történeteit és búcsúját, egy számomra idegen emberről. A gyerekkoráról, a fiatalságáról, utazásairól, családjáról. Amikor szóba jön a műveltsége, elkötelezett emberszeretete és elvei, akkor kicsit komfortosabban érzem magam. Ezeket én is jól ismerem. Elhangzik, hogy az internet világa az otthonává vált, amióta beteg lett. Távoli családjával, itteni barátaival, ismerőseivel, a kultúra és a közélet világával azon keresztül tartotta a kapcsolatot. Sok barátja volt, sokakkal törődött, sokan tisztelték, sokan szerették. Minden temetésen ezt mondják… Nagy különbség, hogy most tudom, hogy így is van. Nincs erőm szétnézni, hogy pontosan megszámoljam, hogy mennyi is ez a sok barát és rengeteg tisztelő. Szerintem maximum harminc ember van jelen. Szégyellem magam a hamvak előtt, az emléke előtt, a családja előtt. Tömegnek kellene itt lennie és emlékezni arra az emberre, aki sokunk életében volt jelen, sokunk életéhez adott hozzá és őszintén remélem, hogy sokunknak mutatott irányt.

Sírok, azt érzem, hogy megint az enyémek nélkül maradtam, csak most nem valamelyik téren, hanem egy temetőben. Tömeg nélkül állok itt néhány emberrel, hogy tiszteletem fejezzem ki valaki iránt, akiről úgy érzem, hogy ismeretlenül is hozzám tartozott.

Egy fiatal srác Pilinszkyt olvas fel Edgar dühével és Bálint kedvességével. Nem tudom ki ő, de a fájdalma igazi és megkérdőjelezhetetlen. Talán valamelyikőjük… Aztán az urnát a szórókútra illesztik, felcsapnak a vízsugarak, berobban a zene. Drámai, szaggató jelenet, aztán a hamvakat elmossa a víz. Szél támad fel. Nem zavaró, inkább kellemes, kicsit meseszerű. Sírok. A világ kevesebb lesz nélküle és sajnos kevesebb annál is, amilyennek még reggel gondoltam.

Vége van. Elsétálok az idegen emberek mellett, el a gyönyörű sírkövek között. Eső kezd esni a semmiből. Nem zavaró ez sem, pont olyan érzés, mint az előző szél a kútnál. Pici, apró szemű, simogató eső, a napsütésben. A park füve és a fák lombjai valószerűtlenül élénkzöldre váltanak, mintha nem az elmúlás, hanem az élet jelent volna meg.  Lucás egy szituáció – gondolom és elmosolyodok. Letörlöm az elfolyt szempillaspirált, próbálok normálisan lépkedni. A lábam fáj, de milyen apró, elenyésző probléma ez itt és most.

rb

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS