Április 23,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Az undokságról pár szó

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,462,800 forint, még hiányzik 537,200 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Olvastam tegnap egy idős kanadai hölgyről, aki évek óta, minden áldott reggel integet az iskolába igyekvő gyerekeknek. Kezdetben a férjével együtt üdvözölték a fiatalokat, majd a férfi halála után a hölgy megtartotta ezt a szokást és a teraszról vagy az ablakból, de integetett mosolyogva. Azt nyilatkozta: azért teszi, mert örül a gyerekeknek, gyönyörködik a fiatalságukban, szereti őket. A gyerekek pedig visszaintegettek. Mosolyogva.

Én néha rácsodálkozom az emberekre. Igen, az idős emberekre is. Nem most ennek a ciknek kapcsán, már jó régen feltűnt, hogy valahogy nem úgy működnek a dolgok, ahogy én azt elképzeltem. Azt gondoltam, aki idősebb, az egyben bölcsebb, türelmesebb, elfogadóbb, megbocsátóbb is. Az én fejemben a kanadaihoz hasonló kedves idős urak és hölgyek nézték mosolyogva a fiatalokat és minden gond nélkül elfogadták a fura divathóbortokat, a friss, üde ifjúság bolondériáit. Ehhez az idilli képhez képest az esetek többségében az idős urak és hölgyek taposnak le a buszmegállóban, a villamoson, a metrón. Őket idegesíti a gyerekzsivaj, a kutya, a macska, a nevetés, az ének. Ők nem tudják elfogadni a bolondos ruhákat, a szokatlan frizurákat. Úgy tűnik, minden és mindenki idegesíti őket.

Keresgélem az okokat már jó ideje. Gondoltam arra, hogy valószínűleg az anyagi gondok nyomhatnak ilyen csúf bélyeget a viselkedésükre. Ez azért nem állja meg a helyét, mert – az én tapasztalataim szerint legalábbis – éppen a tehetősebb idősek intoleránsabbak, miközben a nehezen élő, a kiskertből szedett virágot áruló, a filléreket nehezen beosztó emberek vidámabbak és elfogadóbbak.

Magam voltam tanúja annak, hogy egy nyugdíjas hölgy a játszótéri padon üldögélve dohogott, mert zavarja a ricsaj, micsoda szülők vannak, hogy képtelenek fegyelmezni a kölykeiket, akik úgy rohangálnak és ordítoznak, mint a vadállatok. Amikor megjegyeztem, hogy hiszen ez egy játszótér, talán máshol kellemesebben tudna pihenni, akkor az összes dühét rám zúdította. Egyrészt minek ugatok bele, mi az, hogy nem tisztelem őt és a korát, oda ül le, ahová akar, nehogy már én szabjam meg, mit tehet. Erre nagyjából nincs mit válaszolni.

Abban maradtam magammal, hogy valószínűleg rosszul gondoltam, az idős emberek nem kedvesek és megértők, hanem természetüknél fogva undokok és gyűlölködők. A korral jár, el kell fogadni. A töprengés második hulláma akkor tört rám, amikor sikerült néhány napot külföldön töltenem. Több, migráns-sújtotta országban is azt tapasztaltam, hogy az én naiv elképzelésemben létező idős emberek ott élnek. Mosolygós, kedves, türelmes népek járnak-kelnek az utcákon és tereken, mosolyogva törlik a taknyos orrocskákat a játszótéren – mint utóbb kiderült, vadidegen hölgy volt az illető, nem a gyerek nagymamája -, zöldre festett hajú kamaszokkal beszélgetnek elegáns öltönyös idős urak és ez ott természetes.

Aztán felfigyeltem még valamire, ami itthon fel sem tűnt. Nálunk nem csak a korosabb emberek ingerültek, gyűlölködők és önzők, hanem mindenki. A morcos pincér, a pofátlan kiszolgáló a boltban, a tapló pénztáros, a fölényeskedő rendőr, a pici hatalmával boldogan (vissza)élő közterületes, buszsofőr, portás, ápolónő, orvos. Az emberek az utcán, a vásárló az üzletben, az autóvezetők, gyalogosok. Mindenki (majdnem mindenki). Nemhogy nem mosolygunk egymásra, hanem igyekszünk észre sem venni a másikat. Nyugi, én sem vagyok különb, de legalább igyekszem.

Frusztrált, türelmetlen, gyanakvó, ingerült, mosolytalan, ócska hely az ország. Nem tudom, mióta. Talán ilyen is volt mindig, csak nem tűnt fel eddig. Talán nem volt ilyen. Talán nem volt ennyire ilyen. Fogalmam sincs, hogyan lehetne változtatni ezen. Azt sem tudom, hol kellene elkezdeni és mivel kellene kezdeni. Talán az óvodában. Megtanulni az óvónéniknek és továbbadni a gyerekeknek a türelmet, az elfogadást, a toleranciát, de főleg a mosolygás képességét. Az iskolában ezt folytatni, aztán a mindennapokban kamaszként, később szülőként már alkalmazni a tanultakat. És a végén – sok-sok évtized múlva – már úgy fog felnőni az akkori generáció, hogy az idősek, a középkorúak és a fiatalok is kedves emberek, tehát ő is kedves velük, mert ez a természetes.

Most ide a végére, direkt rosszaságból, mert eddig nem jutnak el azok, akiknek szól. A hivatásos, többnyire mások nevében megsértődőknek: nem gondolom, hogy Magyarországon nincs kedves idős, középkorú és fiatal, mosolygós pincér, udvarias eladó. Biztosan van, de nem róluk volt szó. Ettől persze bátran tessék megsértődni, akár cím, akár címlapkép alapján.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.