November 22,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Cvekedli

Krumplis tésztáról már meséltem, most a cvekedliről lesz szó, született káposztás kocka nevű finomságról.

Egyetemi éveimet külföldön töltöttem és kollégiumban laktam akkor. Ez egy nagy és szegény országban volt, ahol a boltok polcai leginkább üresen ásítoztak, krumpli – kicsit fagyott, kicsit göcsörtös – és káposzta voltak azok az élelmiszerek, amikhez mindig hozzá lehetett jutni. Bár kétszer annyi ösztöndíjat kaptunk az akkori magyar államtól, mint a helyi erre érdemesek, elég sokat kellett agyalni azon, hogyan húzzuk ki a következő kifizetésig. És az első pénzes napokban, persze, „dőzsöltünk”, mint afféle felelőtlen ifjoncok, néha még akár borzasztó, párizsi vagy ahhoz hasonló felvágottakat is megengedtünk magunknak. Vagy a „normális”, vagyis a tanári menzát, ahol egy tál étel kétszer annyiba került, mint amennyi pénz összesen jutott egy napra. (Kizárólag ott találkoztunk ugyanis igazi hússal, amire azért fejlődésben lévő szervezetünk igen gyakran áhítozott.)

Szóval, a napi kaja általában vajban sült krumpli volt (az olaj nemlétező fogalom volt akkor arrafelé), vagy vajas-lekváros kenyér, sok teával. Ez utóbbit a helyi – nem kertelek tovább, orosz – szobatársaink elképesztően jól tudták elkészíteni, sokat tanultunk (ebben is) tőlük.

De az ember mindig többre vágyik. Kollégiumban lakva, kicsit lenéztük a „városiakat”, vagyis azokat a magyar társainkat, akik a szüleikkel éltek a nagyváros valamelyik diplomata-lakásában, sokkal jobb körülmények között (talán még csótányok sem minden helyen voltak, nem úgy, mint a koleszban). Néha meghívtuk őket egy-egy buliba magunkhoz, és rájöttünk, hogy ki is lehet „használni” ezt a kapcsolatot. Vagyis kérni. Például, hogy hozzanak hazulról ezt-azt, egy dezodort vagy egy szappant. Volt ugyan egy bolt a városban, ahol a nagy KGST keretein belül magyar árut lehetett kapni, Balaton volt a neve, viszont a felhozatal kimerült konzervek, borok és Fecske meg Symphonia cigaretták hegyeivel.

Száz szónak is egy a vége – lett valahonnan kockatésztánk. Moszkva boltjaiban ugyanis förtelmes makaróni-szerűségen kívül semmilyen más tésztát nem lehetett kapni akkor, és az nem jutott eszünkbe, hogy végül is abból is lehetne cvekedlit csinálni.

Összetartó, jó kis csapat voltunk, így a közös cvekedli ünnepi eseménynek számított. Meg is szavaztuk, ki készítse el (mert az értékeket nem szabad elherdálni), a választás Pistára és rám esett. Azért kettőnkre, mert nagy feladat volt, és Pista utált darabolni (reszelőnk meg honnan lett volna?). A sült krumplit is valakivel közösen szokta csinálni, mert pucolni meg összevágni nem volt kedve.

Nekifogtunk. Szereztünk még egy lábast (egy lábas és egy palacsintasütő-szerűség volt néhányunk közös vagyona), és a majdnem 100 főre jutó egy szem konyhában, Pista vigyázó szemei alatt, elkezdtem gyilkolni szegény káposztát. Majd a főszakács hirtelen eltűnt, de előtte valamit nagyon brummogott az orra alatt. Mikor előkerült, egy rakat cukor volt a kezében, különböző kiszerelésben. Összekoldulta a szobákból: kockacukor, nagy tömbökről lenyesett cukorsüveg – szerűség, még egy kis pohár kristálycukor is volt nála. Nem értettem, de a kukta, ugye, a kezét jártatja nem a száját, így csak aprítottam tovább.

Pista nekiállt főzni. Megmelegítette a vajat, belecseszett egy halom cukrot, és várt. Én közben facsartam a sós lét a káposztából, és egyre jobban aggódtam. Végül belekerült a káposzta is a majdnem karamellába, amit Pista mindig tovább táplált egy adag cukorral, mert szerinte azt úgy kell. Időnként más nemzetiségű társaink is megjelentek a konyhában, egy-egy teáskannával a kezükben, de rémülten pucoltak kifelé, amikor meglátták Pista ádáz arckifejezését.

Sok időbe tellett, amit a gyakorlatilag ehetetlen kotyvalékot bevittük a többieknek, akik szívrepesve várták a különleges csemegét. Mindenki dicsérte, kisebb-nagyobb hévvel, de másodszor már senki sem kért. Örök élmény maradt, ahogy barátaim hősiesen gyűrtek le minden egyes falatot – valóban minősíthetetlen sz@rt sikerült összehoznunk.

Azóta megöregedtem. Már nem tudom és nem is akarom lenyelni azt a savanyú-pikáns – förtelmes kotyvalékot, amit a mai magyar Pisták elém tesznek.

Horn Anna

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.