Március 28,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Nagyon sajnálom őket. Nem akarok párhuzamot. Tüzet akarok. Pirosat

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Tegnap este híreket olvastam az ágyban. Már hónapok óta nemigen szoktam a napi aktualitásokkal feküdni. Semmi nincs, ami azonnali figyelmet vagy reagálást követelne. Illetve van, de az idegrendszeremen kívül nem sok reakciót észlelek magam körül. Néha a gyomrom reagál még és egy szűk réteg klaviatúrája. Szóval, a sok itthoni mocskon rezignáltan átrágom magam többnyire napközben, aztán este a szépirodalomba zuhanok. Tegnap azonban más volt a helyzet. A venezuelai eseményekre figyeltem.

Már az első közvetítés felkavart, amit dél körül láttam. Az ellenzék vezetője az utcára hívta az embereket, és ők érkeztek is a kamera látószögének minden irányából. Néztem őket, ahogy mennek a nagyobb csoportosulások felé. Nézik a telefonjaikat. Informálódni próbálnak. Beszélgetnek. Nézelődnek. Várnak. Forgolódnak. Arra gondoltam, hogy vajon reggelre jól lesz-e még a fiatal srác, aki éppen a dzsekijét kötötte a derekára, vagy a nő, aki két idősebb férfival érkezett, vagy a néni, aki az átállt katonákat simogatta a kamera előtt. Bárcsak ne esne bajuk! – gondoltam.

Nem tudtam elszakadni az agyamban párhuzamosan pergő képektől, hogy mi is így érkeztünk a Parlament elé decemberben többször. Pont így benne volt a levegőben a könnygázzal együtt a lehetőség, hogy nem mindenki megy haza sérülések nélkül. Mégis ott voltunk minden este. Volt, hogy naponta többször is. Pont ilyen elszántak voltunk, amilyenek ők most Caracasban. A legkülönbözőbb  emberek közös dühe mozgatott minket egy azonos cél irányába.

Persze, egy szakértő azt mondhatná, hogy nem lehet párhuzamot vonni. Nem ugyanaz a helyzet. Tudom, hogy nem, ennek ellenére elvonatkoztatok az ottani belpolitikai helyzettől (ami azért mégiscsak mutat némi azonosságot számomra a miénkkel). Elvonatkoztatok a nemzetközi érdekek ütközésétől. Az USA-tól, az oroszoktól, az EU-tól, Kubától, sőt még a mi kakadunk üggyel kapcsolatos véleményétől is. Csak az emberekre figyelek az utcákon. A venezuelai emberekre és ránk. A mi decemberi tömegünkre.

Vajon velünk mi történt? Azóta sem értem… Persze, sokan azt mondhatják most, hogy nekünk nem volt Guaidónk, de meggyőződésem, hogy nem sok hiányzott, hogy legyen. Azt hiszem, hogy a felelősséget nem merte vállalni egyik hazai ellenzéki politikus sem úgy, ahogy ő. Mert azzal, hogy Juan Guaidó utcára hívta az embereket Maduro távozását követelve, az átállt katonák gyűrűjében, pontosan tudta, hogy innentől esetleg (de inkább valószínűleg) civilek sérülhetnek, halhatnak meg, és ezek a veszteségek az ő nevéhez fognak kötődni. Azt is tudta, hogy a végeredmény kétséges.

Torokszorító volt látni délután, ahogy az emberek közé hajtott néhány katonai jármű. Szörnyű volt hallani a lövések hangját a közvetítések alatt. Annyira azt éreztem, hogy ezek mi is lehetnénk, hogy semmit nem tudtam egész este csinálni, csak az eseményekre frissítettem rá a különböző hírportálokon tízpercenként.

21:11-kor azt írta a Portfólió, hogy addig 52 ember sérült meg.

23:23-től nem frissültek az információk. Kattogott az agyam és lázasan kerestem a nemzetközi hírportálok között, hogy most éppen mi történhet? Vajon jól van-e a kockásinges srác, a nő a két idősebb férfivel és az öreg néni a déli közvetítésből?

Arra gondoltam, hogy vajon velünk mi lenne most, így 2019. április 30-án éjjel, ha nem fagy meg az a decemberi tűz. Egy gyerekkori mesekönyvem képe jutott eszembe, ami azt ábrázolta, hogy jéggé vált a tűz valami gonosz varázslat hatására. Atyaég, hogy utáltam azt a képet! Nézegettem, nem értettem. Egyszer fogtam magam és átszíneztem a kékesfehér tüzet pirosra. Kész, probléma megoldva. Megnyugodtam.

Vajon decemberben meg lehetett volna oldani a mi problémáinkat, ha kitartunk? Vajon sikerült volna? Vajon mind jól lennénk most? Vajon megvagyunk-e  még mind, akik akkor ott voltunk? Vajon úgy vagyunk-e még mind együtt, ahogy azokban a napokban? Esetleg lettünk-e többen? Vajon van-e még valaki, aki elhiszi ebben az országban, hogy máshogy is sikerülhet ezt a hatalmat elüldözni, mint úgy, ahogy most Venezuelában próbálják? Vajon itt lesz-e majd egy ember, aki felvállalja a felelősségét az esetleges következményeknek, és nem azt mondja, hogy „Menjetek haza békében, jövő szombaton találkozunk!” Vajon, ha lesz és az utcára hív minket, akkor kimegyünk-e, vagy mindenki magára a zárja az ajtaját és leengedi a redőnyöket?

Ezekkel a gondolatokkal aludtam el és nagyon szorítottam a venezuelai emberekért, hogy minél kevesebb legyen a veszteség és reggelre jó hírekre ébredjek.

Reggel lett, az első dolgom volt megnézni, hogy mi történik a távoli országban. Maduro a katonaság segítségével visszaverte az ellene fellázadókat. 69 ember sérült meg. Az akciót államcsínynek minősítették. Azt állítják, hogy a „megtévesztett katonák” visszatértek alakulataikhoz. A tisztogatás megkezdődik.

Nagyon sajnálom őket. Nem akarok párhuzamot. Tüzet akarok. Pirosat. Újra.

rb

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.