Volt egy olyan hír nemrég, hogy felköszöntötte egyik munkatársát a budapesti finn nagykövetség. A hölgyet Gál Évának hívják és ő a finn nagykövetség takarítónője, immár kereken harminc éve. Miközben buzgón és őszintén, még egyszer gratulálunk a méltán boldog és büszke ünnepeltnek, engedjétek meg, hogy idézzem a követség rövid laudációját – magyarul azért, mert szép, finnül meg azért, mert… mert az is szép, ízlelgessétek csak (jövő héten röpdolgozatot írunk belőle, kérlek, rendesen készüljetek!!!): „30 éve lépett a nagykövetség szolgálatába Gál Éva takarító, aki olyan csendesen, tapintatosan, csaknem láthatatlanul végzi munkáját, hogy általában csak a tisztaságillat, a kifogástalan rend és a gondosan ápolt virágok utalnak jelenlétére. Köszönjük Éva! Tänään tuli täyteen 30 vuotta siitä kun siivooja Éva Gál tuli suurlähetystön palvelukseen. Hän suorittaa työnsä niin hienotunteisesti, melkein näkymättömästi, että useimmiten vain puhtauden tuoksu, moitteeton järjestys ja huolellisesti hoidetut viherkasvit kertovat hänen läsnäolostaan. Kiitos Éva!” Na. Valahogy így kell ezt.
Bocs, csak egy pillanatra hadd ragadjak le még ennél a csodálatos finnél: näkymättömästi… láthatatlanul… tényleg lehet benne valami, hogy rokonok vagyunk… näkymättömästi… Na, haladjunk, feleim, mindjárt reggel… Szóval tudom, sokan gondolják most azt magukban, takarító, harminc éve, na és akkor mi van? Írtak róla öt sort, kapott egy szép cserepes kankalint, koccintottak egyet, oszt jól van, ment mindenki a dolgára… nagy ügy… Ühüm. De… izé… nézzétek már meg ezt a fotót, kérlek, az Éváéval együtt tizenkét mosolyt (bal oldalt a tizenharmadik ember és a szája kitakarva, de azt gyanítom, az övé se lefelé görbül), aztán, ha becsületes, keményvonalas állampolgárok vagytok, kezdjétek el ütemesen skandálni, nyo-mo-rult-fin-nek, nyo-mo-rult-fin-nek. Ha ez valamiért mégsem tetszik, akkor meg álmodozzatok velem egy kicsit, képzeljétek el, milyen is lehet az élet egy ilyen helyen – mivel a nagykövetség tudtommal az illető ország felségterülete, én azt gyanítom, pont olyan, mint otthon.
Finnországban. Ahol például beosztástól, rangtól, vagyoni helyzettől, egészségi állapottól, nemtől, fajtól és még kétszáz dologtól függetlenül ember lehet mindenki. Aki ember, és hadd ne fejtsem ezt most ki. Merthogy ez az egyetlen igazi kérdés: és ha ennek az egyetlen kritériumnak megfelelsz, már velünk is vagy. Abban az országban, ha jól sejtem, egy takarítónő nem CSAK egy takarítónő: a csapat része, aki nélkül, akinek kiváló munkája nélkül bizony épp úgy nem működhet egy magára kicsit is adó cég, mint mondjuk főkönyvelő nélkül. Gyorsan hozzáteszem, még mielőtt azzal vádolnátok, megint csak zöldebbnek látok minden szomszéd kertet – ismerek olyan honi vállalkozást, miegyebet, mi több, dolgoztam is olyannál, ahol hajszálra ez a szemlélet él(t): minő érdekesség, jut ugyanakkor eszembe, hogy egyikük sem pont a kedvence az (én ízlésem szerint a számomra múlhatatlanul szükségesnél egy manósapkányival hosszabb ideje) uralkodó izének, de ez nyilván csak a véletlen gyalázatos műve.
Vissza azokhoz a finnes/magyaros mosolyokhoz: nekem tetszenek. Felteszem, ezek az emberek akkor is művelik ezt a varázslatos műfajt, és nem feltétlenül csak a szájukkal, amikor jó reggelt kívánnak egymásnak – jut eszembe, valamelyik nap, századszor, beléptem egy liftbe, ötödiknek, majd szép hangosan jó napot kívántam az utastársaknak. Megúsztam pont nulla válasszal. Mindenki a lift padlóján keresett valami halaszthatatlanul fontosat, és szinte hallottam a zakatoló gondolataikat: „Azt ám, jó napot, meg a jó anyádat, annak kívánjál jó napot, te nyálas kis hülyegyerek…” És persze tökéletesen megértettem őket, nagyon is igazuk volt: ezekben az emberpróbáló, vérzivataros időkben nem árt az óvatosság meg az éberség a mindenféle, ki tudja, honnan szalajtott jónapotkívánókkal szemben.
És akkor a végére egy kis habkönnyű, takarítónénis sztori: a nyolcvanas évek elején járt egy magyar forgatócsoport Szent-Györgyi Albert amerikai kutatóintézetében – akkor kapta meg a Magyar Népköztársaság rubintokkal ékesített Zászlórendjét (amit az átadáskor elejtett, aztán különféle nagyságok keresgélték mindenfelé a rubintokat, miközben ő állt felettük a dobozzal, nem kicsit volt vicces/szimbolikus jelenet), a stáb pedig az intézetben rögzített kis színesekkel igyekezett még érdekesebbé tenni a filmet. Egyebek között megkérdeztek egy afroamerikai nénikét, aki épp a motoros fókát túráztatta a folyosón, hogy mit tud Szent-Györgyi Albertről. A megtermett asszonyság elgondolkodott egy kicsit, majd elmondta, hogy az indulásnál volt egy állománygyűlés, amire természetesen ő is hivatalos volt, s amelynek a legfőbb programpontja az a rész volt, amikor a Nobel-díjas professzor szigorú parancsba adta, hogy őt máshogy senki nem szólíthatja, mint Papa. „És ön is így szólítja?” – kérdezte hüledezve a derék riporter. „Így bizony” – nevetett teli szájjal a kamerába a kedves takarítónéni, aztán akkurát kicsavarta a rongyot, és húzta tovább a csíkot az ellenfényes folyosón.
Boda András
https://www.facebook.com/hetlovet/
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.