Március 28,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Bementem az okmányirodába

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Nem először, nem is utoljára – és mivel már nem először támadt az a nagyon fura érzésem, hogy hosszú életem során kábé első ízben kimondottan jól érzem magam egy úgynevezett hivatalban, most látom elérkezettnek az időt, hogy egy kis élménybeszámolót tartsak. A dunaújvárosi önkormányzat egyes szekcióiban már korábban is sokszor előfordult velem hasonló: szándékosan nem említek konkrétumokat, mert a világért sem szeretném az érintett nagyon kedves és segítőkész ügyintézőket bajba sodorni azzal, hogy bármiféle kapcsolatba hozom őket magammal – nem tudom, tudjátok-e, ha nem, elmondhatom, ez az önkormányzat sem lóg ki a sorból és az újmagyar sztenderdből a tekintetben, hogy éber szemek figyelik a dolgozók tevékenységét a social mediában és a neten általában, és egészen konkrétan az állásával játszik az, aki valami nem megfelelőt lájkol, posztol, kommentel és a többi. A Nyulasival vagy velem mutatkozni pedig komoly következményeket vonzó szarvashiba – lenne, mert természetesen nekünk nincs egyetlen ismerősünk vagy barátunk se államigazgatási vagy hasonló közegből… ha valaki mégis rábukkanna bármilyen részletre, az csupán írói munkásságunk része, oktatási célból, nyolcszáz évre titkosítva, államérdek és überhaupt.

Na, szóval be kellett mennem az orbányablakba, mivel a személyi igazolványom sarka elég komolyan berepedt, egy hete szúrtam ki véletlenül. Nem tudom, hol és hogyan történhetett – a zsebemben, a Maximnál vásárolt marhabőr kártyatartóban egészen biztosan nem eshetett semmi baja: alighanem valamelyik határon vághatta a földhöz valamelyik nyugodt határőr… talán az az ukrán, akinek a jóvoltából nyolc és fél órát álltam… szegény embernek láthatóan nem voltam túl szimpatikus, idegállapotba akart hozni, de azt nem tudhatta, hogy van egy bármikor bekapcsolható növény üzemmódom, amikor csupán a lassú ütemű ki- és belégzés mutatja, hogy életben vagyok, minden más funkcióm leáll, és bármeddig bírok bármit… ja, hülye vagyok, Ukrajnába útlevéllel mentem… na mindegy, bárhol történt is, ez lett a helyzet, nem várhattam sokat, egyéb se kell nekem, mint hogy Röszkénél egyszer kettétörjön, soha többet nem engednek át. Nem, nem a szemét szerbek… a jó magyarok: bármi van is Röszkén, ha kifelé megyek, ha be, mindig nálunk van a gond, a sor, a négy-tízórás várakozás. Azt is tudom, miért, majd egyszer azt is elmesélem.

Péntek délben tehát irány a helyszín, letépem a megfelelő sorszámot, 1362, oké, leülök, várok. Örömmel konstatáltam, hogy nem vagyunk túl sokan. Ülök, várok, egyszer csak… valaki sziszeg… nézek balra, nézek jobbra, hol az ismerős… hm… sehol senki. Eltelt vagy fél perc, mire leesett, hogy a velem szemközt ülő hölgy sziszeg… na, hát ilyen még tényleg nem volt… ránézek, kedves mosoly, majd diszkréten odasúgja: „Mire vár?” Visszasúgom: „Személyi.” Mire ő: „Jöjjön, megcsináljuk.” Értem? Se sorszám, se meghatalmazás, se izé: csak úgy menjek… Már tetszett. Az meg pláne, hogy innentől kezdve minden úgy ment már megint, mint az olajozott istennyila – mindent elsőre megértettem, előbb ujjlenyomatokat adtam, aztán lefotóztak, aztán elektronikusaláírtam, aztán átvettem valami papírt, aztán meg megmondták, hogy úgy tíz nap múlva kapok egy sms-t, akkor bemehetek az új személyimért, ami hat évre lesz érvényes, és olyan chip lesz benne, hogy beszarsz, kaptam egy lezárt borítékot is, már előre, abban van a valami, amit nem tudok hogy mi, de van neki pinje meg pukja, de kivételesen egyáltalán nem baj, hogy nem tudom, mert amikor majd megkaptam az sms-t és megyek a vacsiúj ujjlenyomatos személyimért, amivel különben a reptéren tök egyszerű lesz a dolgom, csak röhögni fogok a hagyományos személyis bugrisokon, mint amilyen én is voltam a repedés előtt, szóval amikor megyek majd érte, büszkén mint állat, akkor majd szépen megkérdezem, mi is a teendő ezekkel a pinekkel meg pukokkal.

Puk’s not dead, jut eszembe, ne legyen ebből tartós harag, hajnali kettő van. Szóval szép egyszerű indiánszökdeléssel kijöttem az ormányból, és olyan jókedvem volt, mint rendesen. Nem: még annál is jobb. Mert egy pár percre, annak a néhány (és, tudom, annál is több) nagyon kedves ügyintéző hölgynek köszönhetően, megérezhettem, milyen fasza is lenne egyszer egy olyan országban élni, minden nap, nem csak percekre, ahol többé-kevésbé minden így működik. Hogy szembenézősen köszönünk, normálisan beszélünk egymással, még egy kis móka és/vagy mosolygás is belefér, a végén meg őszintén jó napot kívánunk egymásnak – ja… és ami azért mégiscsak a lényeg: egy problémát öt perc alatt ügyesen kisimítunk. Az álmok azonban, anyám és kedves Sándor, sajnos időnként hazudnak – kiléptem az autonóm terület eresze alól, és visszatértem Agyarországba: és, mint tudjuk, ez egy igen-igen kemény, kemény világ…

Boda András

https://www.facebook.com/hetlovet/

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.