Június 19,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Hogy mondjam el azt, hogy már régóta mások döntenek helyettem

Kedves Szalonna!

Üdvözöllek ismét. Anno, a kezdetek kezdetén írtam Neked. Leközölted, és egyúttal el is ment a kedvem a további írogatástól. (Meg egyébként is, akkortájt költözött külföldre a fiam, volt búm bőven.) Bár bíztattál, hogy folytassam, de a megbántottság, az alaptalan támadás, ami a cikk után ért, kicsit csökkentette affinitásomat eme megnyilvánulási formától. Tudjátok, az a tipikus „hideget is, meleget is” kaptam a nyakamba rendesen.

Azóta nem sok minden történt. Élem a kis megelégedett életem, kertészkedek, zászlót festek, olvasok, mosolygok a világra és folytatom a megismerésére irányuló szándékom megvalósítását.  Azt mondják, minden lökött utazó fertőzött egy  „vándorvágy” nevezetű génnel. Én azt mondom, az élményeket, az ízeket, az illatokat, a mosolyokat viszem majd csak magammal. Életem tartozékait, mint játékszereket itt hagyom, hogy mások tovább játszhassanak velük, ha egyszer el kell majd mennem.

Mostani utazásom alatt történt, amit el kell mesélnem valakinek, nem tudom tovább cipelni a mérgem. Lerakom hát nálatok, tudom, jó helyen lesz. Használjátok, ha tudjátok, szívesen adom. Hogy gömbölyű legyen a történet, vissza kell mennem az időben, egészen addig, amikor még a WizzAir 6 ezer forintért reptetett el Sziciliába, majd pár év múlva a történet folytatásáért a marrakeshi bazárba.

Akkoriban más dolgokról szóltak a hírek, nem igazán hangsúlyozták a médiák a kereszténység fontosságát, a hazaszeretetet, a migránsokat, az állandó harcban állást valakivel, nem voltak óriásplakátok, nem osztályoztak, ki az, aki szereti a hazáját és ki nem.

Tehát Szicília.  Már hazafelé tartottam Cataniaból a szokásos protokoll szerint. Lassú gurulás a kifutón, take off, egy kör a levegőben, amikor megszólalt egy kellemes hang „kedves utasaink, itt a kapitány beszél”. Bemutatkozott, elmondta a paramétereket, a várható érkezés idejét, majd a következővel folytatta. „Vessünk még egy utolsó pillantást az alattunk elterülő vakondtúrásra, kicsit feljebb ha nézünk, látjuk Taorminát, majd Messinát elhagyva egy jobb fordulóval vesszük az irányt haza. Kellemes utat mindenkinek, reméljük, hamarosan ismét találkozunk valamelyik járatunkon. ”

Még most, ennyi idő múltán is beleborzongok, ahogy emlékeimből felidézem a hangot. Egy sosem látott férfi hangját, aki azt mondta: haza megyünk.

Kinéztem az ablakon, csillámlott a tenger, ragyogott a nap, az Etna feketén nyújtózott alattunk, néhol hósipkát hordott, és a szívem csordultig telt valamivel, ami nem volt hasonlítható semmihez. Csak azt tudtam, hogy az a hang örökre beleégett az elmémbe. A gép zúgott, az utasok sehova sem figyeltek, összevissza karattyoltak.  Az a pár másodperces érzelmi hullámvasút megmagyarázhatatlan volt. Olyan elemi erővel tört fel bennem a boldogság arra a magyar mondatra, hogy hazafelé, amire nincs magyarázat. Vagy mégis? Ujjongtam.

Soha, senki nem mondta el, mit is kell érezni, ha hazát szeretünk. Mit várnak el tőlünk, és mit csinálunk rosszul, ha azt mondják: Te nem szereted a hazádat. Most már tudom, akkor, ott „ hazát szerettem” nagyon. Olyan jó volt magyarnak lenni.

Teltek múltak az évek, már nem repültem WizzAirrel. A reptéri transzfer is Schwechatra vitt.  Megjelentek a bizonyos kék plakátok, harcoltunk migránssal, Brüsszellel, ellenség volt aki jött, és az is aki ment. Hírünk a nagyvilágban milyen volt? Nem emlékszem. Nem foglalkoztam vele, egészen addig a napig, ami kijózanított 3 éve, ott  a marrakeshi bazárban.

Napok óta nézegettem a hűtőmágneseket. Láttam Casablankásat Ingrid Bergmannal, Tangert ágyúval, de igazán egy kis tevés tetszett a madzagon lógó lábaival. Mivel bakancslistás utam igazi célpontja Rick kocsmája volt, értelemszerűen azt a mágnest kellett volna választanom, még ha tudtam is, hogy a filmnek egyetlen egy kockáját sem Casablankában forgatták, hanem műteremben vették fel az egészet. Tangerből átnézni Gibraltárra, megint kötelező, tehát az ágyús mágnes is jól jött volna. De ott volt a szívem csücske, a kis tevés. Egyik délután sütkéreztem a főtéren, éppen mentateát kortyoltam, és megszületett az elhatározás. Alkudni fogok, mindháromra. Kiittam a maradék mentateám, és belevetettem magam a Medina forgatagába. Megálltam az egyik árusnál.

Hangos helloval köszöntem, és már fogtam is a kincseket, kérdezve  hogy mennyibe kerül. Az eladó széles mosollyal üdvözölt, gondolom a nagy fogás reményében, mondta azonnal az árat, és a szokásos kérdést,

where are you from??????

hungary – mondtam.

ááááááá hángerija, balgárija, poland, ááááááá, legyintett, és már el is fordult.

Álltam, hirtelen nem jutott el a tudatomig semmi, fel sem fogtam, mi történt, hisz rajtam kívül nem volt az üzletben senki, nem lehetett mással dolga. Azt gondoltam, félreértett valamit, de a bolgár, poland szó kijózanított, nem volt félrehallás.

Ott álltam egy kis mágnessel a kezemben, leforrázva, megszégyenülve, és csak lassan, de tisztult a kép.

Miután megtudta, hogy magyar vagyok, nem érdekeltem. Arra sem méltatott egy arab kereskedősegéd, ott, a marrakeshi bazárban, hogy a pár dolláromat nála költsem el. Ilyen volt a hírünk a világban akkortájt.

Következő utamra az Austrian Airlines vitt el, és amikor kiszálltam a gépből egy kis szigeten, németül szóltak hozzám, osztráknak hittek. Nem helyesbítettem.

Megint eltelt pár év, jártam a világot, boldog is voltam, de soha többet nem szólt hozzám magyarul „ a kapitány”. Nem jelentett problémát az idegen szó, boldogultam. DE az a hang, az hiányzott. Ilyenkor megnyugtattam magam, ha hallanám is, már nem ujjongana annyira a lelkem és lehet, a kapitány hangja sem lenne oly’ szívet melengető.

A történet március elején fejeződött be, egy Swiss Air gép fedélzetén.

Bécs-Zürich-Saigon-DaNang-Hanoi-Szingapur-Zürich Bécs-Győr életem egyik nagy kalandja volt. Turista áradat a világ minden részéről, ezer náció egy olvasztótégelyben. Szállodák recepcióin 1 napos, hol kisebb, hol nagyobb létszámú, szervezett, vezetett csoportokhoz csatlakoztam. Minden alkalommal, amikor felszálltam a buszra, az idegenvezető első kérdése volt, a „where are you from”. Így esett, hogy én voltam a „bjutiful lédi from osztrija” (megjegyzem, minden nő bjutiful lédi volt, még a 80 éves kóreai is). Együtt hajóztam ausztrál, kanadai, japán, vietnami, taiwani turistákkal, együtt ebédeltünk, kávéztunk, és beszélgettünk a világ dolgairól. Egy alkalommal nagyobb csapathoz kerültem, ahol franciák, hollandok, belgák, németek is voltak. Ahogy szárnyalt a lelkem anno a WizzAir fedélzetén, úgy fagyott meg most a sok EURÓPAI között. Szánalmasnak, tehetetlennek és olyan egyedül éreztem magam. A marokkói  emlék ott égett a lelkemben. Hogy mondjam el azt, hogy már régóta mások döntenek helyettem, mások mondják meg, nekem mi a jó, mások viszik a hírem a világba.

Megsajnáltak az égiek, mert az első pihenőnél átültettek egy kisebb létszámú buszba, (nem sokan vállalkoztunk 500 lépcső megmászására), és itt már csak tengerentúliak voltak.

A hazaúton, – 17 óráig tartott – már a Swiss fedélzetén beszédbe elegyedtem az egyik stewardessel. Középkorú hölgy volt, kedves, mosolygós, ahogy megszoktuk tőlük. Ő érdeklődő is. Kávét szolgált fel és italt, már sokadjára, és egy kicsit elidőzött mellettem. Először angolul beszéltünk, merre jártam, mit láttam, később észrevétlenül átváltottunk németre. Ekkor kérdezte meg, honnan jöttem. Magyar vagyok, mondtam.

Ennyi a történetem, sok szeretettel küldöm:

Gyöngyi

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS