Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Menj, és kérd az Istent, hogy ne ilyen öregkorod legyen

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte. Ma szó szerint – csak nem érte kell lehajolni, hanem hozzá.

Tízlépésnyire a Központi Piac főbejáratától, egy kukának dőlve fekszik egy idősebb, testes asszony, mellette egy felborult kerekesszék. Első látásra balesetnek tűnik, de, hozzá lépve, látom, hogy alatta gondosan elrendezett pokróc, mellette hátizsák, amelyből egy üveg víz kandikál ki.

Két fejkendős hölgy áll mellette, hadarnak arabul, a néni csak ingatja a fejét, nem ért egy szót sem, valószínűleg. Többen kicsit távolabbról nézik a jelenetet, még nem döntötték el, mit is kellene csinálni.

Odalépek, mert egyszerűen nem tudok tovább menni, és megkérdezem a helyi nyelven, mi történt? Mire válaszolna odajön két ember, valamilyen rendfenntartó egyenruhában – itt annyiféle rendőr van, hogy ihaj – és kezdetnek elkérik az iratait. Nem vagyok hajlandó odébb menni, bár ösztökélnek erre a rend nemes lelkű őrei, mert a múltkor láttam egy hasonló helyzetet, ahol egy tény és való ittas öregasszonyt vett körül három rendőr, két rendőr autóból kiszállva, és ráncigált fel a lépcsőről, amelyen ült.

Christina előveszi a papírjait, amelyek rendben vannak, a zsaruk nem tudnak vele mit kezdeni, mert azt mondja: Ne merészeljetek hozzám nyúlni! Csak a fiam tudja, hogy segítsen vissza a székbe! Mindjárt itt lesz! Nem is nyúlnak hozzá.

A rendőrök odébb állnak, bár nem mennek messzire, én maradok. Kérdezek ezt-azt Christinától, beszélgetünk, megjegyzi, hogy van egy kis akcentusom, és felteszi a szokott kérdést, hová vagyok valósi. Mondom, magyar, és már magyaráznám is, hol van az országom, amikor közbevág: tudja, volt Budapesten néhány éve. A fiával és menyével, mert akkor még nem voltak unokák, és Berlin-Prága-Budapest mellett döntöttek egy tavaszon.

Azt mondja, lenyűgözte a város. És az orgonák. Mert az itt nincs. Van jacaranda-fa, ami a legjobban hasonlít színben, na de az orgonabokrok!

Hirtelen elborul az arca, és azt mondja, örül, hogy megismert, de most már menjek. Megvárom a fiát, javaslom, de rázza a fejét. Biccent egy pad felé, ahol egy negyvenes, nagyon sápadt, vékony ember ül, tiszta ruhában.

– Ő a fiam. Napok óta csináljuk ezt. Hol a pályaudvarnál, hol a bevásárlóközpontoknál, hol más forgalmas helyeken. Az embereknek azt mondom, hogy taxit várok, majd a sofőr besegít az autóba, ne nyúljanak hozzám – csak nem hoztam pénzt magammal. Adnak pár eurót, van, aki akár ötöt is.

A fiamat hat hónapja elbocsájtották, nincs munkája. Otthonról, a számítógéppel csinál valamit, meg elmegy ide-oda ilyesmi dolgokat javítani, de mire kifizetjük a hiteleket és a rezsit, nincs mit ennünk. Két gyereke van a fiamnak, a harmadikat…. – itt elsírta magát. – Az már nem lesz.

– Szóval, menj, és kérd az Istent, hogy ne ilyen öregkorod legyen! Talán összejön 10-15 euró ma, akkor este csinálhatunk csirkés paellát a fiúknak…

Horn Anna