Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

LUCA AJTAJA


Cseresznyék

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Figyelj, Luca! Ha velünk lettél volna, három napig rötyögsz. Tudod, amikor mi színházba, moziba megyünk a barátnőmmel, az kész cirkusz. Először is, mindig elkésünk, mert a Judit a nyugalom és patópál úr mintapéldánya. Amikor beverekedjük magunkat a legbelső székekbe, akkor jön a jutalomjáték. Mert a szemüvege otthon maradt. Különösen feliratos filmeknél remek. Képzelheted, Luca, én kétszer vigyorgok: egyszer, amikor olvasom a szöveget, másodszor, amikor Juditnak elmondom. Imádnak bennünket a körülöttünk ülők. Van, amikor átrendezzük az ülésrendet, mert a Judit alacsony. És törékeny alkatú nő. Mint te is, nem, Luca? Azt nem mondom, hogy olyan, mint Edith Piaf, de azt igen, hogy olyan, mint Edith Piafként a Kútvölgyi Erzsébet. Luca, szerintem te is láttad őt a Hernádi Judit-Marlene Dietrichhel való különös kapcsolatáról a színházban. Semmiben nem hasonlítottak egymáshoz, a dallal, a tehetségükkel lettek lelki társak.

Judit szívós és lankadatlan, ja úgy könnyű, ha megeszik egy kamionnyi gyümölcsöt és zöldséget. Gondold el, Luca, egyszer elmentünk hajófeneket festeni a fiúkkal. Jól fizették. A keskeny lejáraton dugtuk a ki a fejünket, amikor már elfogyott a levegő, és jól beszittyóztunk az ingyen alkoholtól. Judit nem. Judit festett. Estére színházjegyünk volt. Mentünk. Azt én a mai napig nem értem, miért nem hánytam össze magam a kínozó festékszagtól. Judit érdeklődéssel, átéléssel nézte a színpadot meg az volt a feladata, hogy időnként lökje oldalba a fiúkat, ne horkolják szét Rosencrantzot és Guildensternt. Szemüveg is volt rajta, figyelte a sort. Gondolhatod, Luca, még sörözni sem mentünk el aznap este. Kifeküdtünk.

Judittal már az óvodában együtt őrjítettük meg az óvó néniket: együtt mentünk pisilni, együtt csicseregtük szét a napot, együtt kentük el az asztalon a spenótot. Együtt mentünk iskolába, gimnáziumba. Együtt a jogi egyetemre. Ő ezt akarta, én egyáltalán nem, de ez most nem érdekes. Judit doktor lett, én nem. És onnantól kezdve megszűnt a napi szia, jössz? kapcsolat. Új barátai álltak be közénk a sorba. Luca, te is tudod, az úgy működik, hogy a barátaink barátai láncszembe kapcsolódnak. Nem érik körbe a Gellért-hegyet, de nem is kell, jó az, ha hárman-öten-tízen megkapaszkodnak. Tartósan és kikezdhetetlenül.

Judit lelkében lapul három nyithatatlan kazetta. Évtizedek alatt sem kaptam meg a kulcsot hozzá. Én sem, senki sem. Azokban, ahogyan én gondolom, olyan magán titkokat őriz, amiről nem beszél. Elhessegeti. Rágyújt, egy pohár sörrel leül velem szemben: na, mesélj! Mindig kíváncsi, mindig szeretve, óvón ad tanácsot, elfogadó, okos, toleráns ember. Tudod, vele soha nem történik semmi. Nem beszédes. Idős szülők – Klári néni, Gyuszi bácsi – egyedüli gyermekeként a szabadságot választotta testvérnek. Soha nem sértődik meg.

Egyszer. Imádja a lányomat. Együtt nyaraltunk a Balatonon. A gyerekkel való kisebb konfliktusom után azt találtam mondani Juditnak: akinek nincs gyermeke, nem tudja kezelni a gondokat, ne szóljon bele. Nem szólt semmit. Tudtam, nagyon elszúrtam valamit, és azt is, hogy nincs igazam. Annyit mondott: nem te vagy a kikezdhetetlen és tévedhetetlen ember, csak azért mert van egy lányod. Elment, csak este került elő. Juditnak nincs gyermeke, nem lehet. Judit gyermekei a barátok kisfiai, kislányai. Imádják, mert nem prüntyögős nénike, felnőttként beszélik meg az élet nagy dolgait.

Luca! Kicsit félrevezettelek ezekkel a történet foszlányokkal. Pontosítanom kell. Ma már minden múlt idő: csak volt, csak voltunk. Judit néhány éve meghalt.

Friss, ropogós cseresznyét szedett egy kora reggel. Amikor telerakott kosarával ment felfelé a nyaraló lépcsőjén, elesett, beverte a fejét a korlátba. Egy órán belül megműtötték volna. De már nem kellett. Előtte való nap hívtam, de nem ért rá. Majd holnap. És akkor a holnap beleveszett a homályba.

Nem járok temetésre, de készültem, mert tudtam, ha nem vagyok ott, érzi, baj van. Az volt. Negyven kilométernyi távolságra nem tudtam megvenni a buszjegyet. Annyi pénzem nem volt, csak három zsömlényi. Akkor hónapokig  csak három zsömlényi. Ma sem tudom, hogy a nagyváros temetőjében hol, merre van az urnája.

Luca! Tegnap kaptam a szomszédasszonytól cseresznyét. Üvegbe zárva. Felnyitottam: a friss, pirosságából kicsit vesztett, aromás gyümölcsöt kanalaztam. Csajkovszkij b-moll zongoraversenye szólt. A cseresznye elfogyott, de Luca, tudod, jövőre is lesz, mindig lesz, újra és újra. A cseresznyék állandóak. A zene is örök.