Március 28,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

LUCA AJTAJA


„Az voltam, ami vagy….” /Luca ajtaja 4

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

2018.09.04. Pontosan ma két éve, hogy reggel 6 óra nyolc perckor egy stroke mintegy három másodperc alatt az életem szemétdombjára dobta 72 évemet. A bal karom teljesen, a bal lábam úgy nyolcvan százalékban lebénult. A jobb szemem látását teljesen elvesztettem. Az arcom és a szám izmait csak részben uralom. Új időszámítás kezdődött és megtanultam, mert meg kellett tanulnom féllábúként, félkezűként, félszeműként és időnként féleszűként élni mindennapjaimat. Talán furcsa, de a fő problémát nem a testi állapotom okozta, hanem ennek az állapotnak a mentális feldolgozása. ”Egyedül nem megy!” Így voltam én is. A mai napig a feleségem gondoz. Ez eddig is így volt, de nem ilyen mértékben! 48 éve ugyanis Ő a Társam, a Barátom, a kenyerespajtásom, a gyermekeim Anyja, az unokáim Nagyanyja, a barátnőm, a szeretőm és időnként az Anyám. Most rá támaszkodok majdnem mindenben, bár nagyrészt már önellátó lettem a lakásban.  Úgy érzem ide illik a hitvallásomból néhány sor:

„…Hiszek az őszben, a nyárban

a munkás egyszerű szavában

a tél első szűz havában

a tavasz lágy sóhajában.

A patakban is hiszek s a kézben

mely nem hagy veszni a vízesésben,

hiszek apám izzadt homlokában

anyám tűnődő halk szavában,

Hiszek a barátban, a társban

ki velem volt a hegyre felfutásban

ki most is velem lépdel lefele

kezemben benne van a keze

mely majd az út végén

szelíden tart a szakadék szélén…”   (Wolf)

Teljesen új dimenzióit ismertem meg az igazi barátságnak, az igazi segítőkészségnek az igazi rokoni kapcsolatoknak. Új, nagyon mély kapcsolatba kerültem jónéhány kedves, odaadó, fáradhatatlan kórházi dokival és még több nővérkével. Soha nem tartottam magamat szerencsétlennek, most sem tartom annak, mert aki annyit és olyan jóízűen nevet, mint én, az ezt nem mondhatja! Itthon is van két segítőm, egyikük egy nagyon kedves gondozónő, aki heti két alkalommal megfürdet, mert ez komoly fizikai munka és szakértelmet igényel, a Mama is elmúlt húsz éves, így nem bírja rendszeresen fizikailag, és egy gyógytornász, akitől nagyon sok önbizalmat tanultam és, ha azt mondja, hogy fel tudok mászni a falra, mert megtanít, akkor fenntartás nélkül elhiszem neki és már indulok is. Ráadásul nemcsak kiváló szakember, hanem egy csodálatosan szép fiatal nő.

Természetesen vannak rossz napjaim is, de már „előző” életemben megtanultam összeszorított foggal mosolyogni, és a Mama is mindig segít! (A Mama a feleségem!)

Talán ennyi dióhéjban az „évfordulón”! Ha valaki úgy érzi, hogy meg kellett volna említenem és kimaradt, attól elnézést kérek, tudja be a fél-eszemnek!

2018.09.08. Végigolvastam az évfordulós írásomat – különösen – a kommenteket, aztán erőt vett rajtam a már jól ismert déja vu érzés. Bizony életem során nagyon sokszor éreztem úgy, hogy nem én vagyok, akiről beszélnek.

Az emberek egy része egyszerűen nem tud különbséget tenni a civilizált viselkedés és az átlag valósága között. Évtizedeknek kellett eltelni, sok csalódással fűszerezve, mire megértettem az okát, és rájöttem, hogy gyermekkoromból ered. Nagyon jó szüleim és a falumbéli emberek úgy neveltek, tanítottak, hogy elsőre mindenki ember, ezért mindenkivel emberként kell beszélni – legalábbis kezdetben. Megtanultam, és igyekeztem így is tenni. Ma, ha újra kezdhetném, ugyanígy tennék, bár ma már tudom, hogy ezt sokan félreértik, és nem tudják a helyén kezelni. Gyakran volt ebből kisebb-nagyobb „súrlódásom” a vezetőimmel és a beosztottaimmal is. A vezetőim egy része a normális hangnemből azt hitte, hogy cseléd vagyok, pedig gyűlölöm az uralkodni akaró parancsnokokat, a beosztottaim egy része pedig az emberi hang miatt havernak gondolt.

Bizony-bizony egyáltalán nem vagyok angyal, mint ezt a kommentekből egy marslakó hihetné, és a hibáimból a feleségem teltházas előadásokat tarthatna az érdeklődőknek. Ugyanakkor, ahogy én elvárom mástól, hogy emberként kezeljen, és úgy is szóljon hozzám, ugyanúgy igyekszem én is embernek maradni a végsőkig.

2018.10.03. Egy másik írás elolvasása késztetett írásra. Talán sokaknak furcsa lehet, de alig foglalkoztat az eddigi életem értékelése. Sokkal inkább az a sok dolog, amit már biztosan nem tudok tenni, megélni, megcselekedni. Ez nem is lenne baj, de igencsak optimizmusromboló, pedig az is van még. Erősen szkeptikus vagyok az önértékelések valóságtartalmát illetően.  Megteszik azt mások helyettem – a gyermekeim, az unokáim, a rokonságom, a Barátaim, a barátaim és mindenki, aki ismert. Úgy érzem, nincs jelentősége annak, hogy abban a pillanatban, amikor átlépek a Másik Oldal tér/idő nélküli fekete gömbjébe, akkor hogyan gondolkodom az életemről vagy bármiről. Talán ebből adódik, hogy nem félek ettől az átlépéstől. Kérem, ezt ne értsétek félre! Egyáltalán nem vágyok rá, sőt kívánom, hogy még messze legyen, bár nagyon kíváncsi vagyok, de nem reszketéssel és félelemmel élem meg a napjaimat addig!

Haraszti László

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.