Június 17,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Annyit sem érnek, mint a gyerekek lábujján a köröm

Van egy fiú, aki megnyert egy versenyt. Aztán mégsem nyerte meg. Mert ő így akarta, mert ő tiszta küzdelemben, tiszta, nyílt tekintettel akar továbbra is sportolni. Az történt, hogy még tavaly Péter megnyert egy versenyt az országos korosztályos evezős bajnokságon, ám nem volt benne biztos, hogy ő ért először a célba, ezért kikérte a célfotót, amely azt mutatta, második lett. Péter ezután lemondott az aranyéremről. Bejárta a világsajtót a 14 éves magyar evezős története, nemzetközi fair play díjat kapott, hiszen azt mondta, nem szeretett olyan aranyérmet kapni, amit nem érdemel meg.

Azért jutott eszembe a kissrác, mert nagyon sok érzelmi kis csillag és korrekt kisgyerek él közöttünk. Akiket nem villogtat a sajtó. Ők nem állnak a kamerák előtt magukat felmagasztalva. Teszik hétköznapi kis dolgaikat, amiben a becsületesség a főszereplő. Alig figyelünk rájuk, mert ahhoz nem a magába beleszerető hatalomban kellene élnünk. Olyan átkozott hatalomban, amelyik ellehetetlenít kisfiúkat, kislányokat; amiben a pénz, a kapcsolatok zárják ki a jövő nemzedéket a méltó, élhető világból. De hiszen Orbániádában egyetlen erkölcsi, de inkább erkölcstelen tettekben gondolkodnak: csak a másét vigyük el; csak nekünk, csak a mi életünk a fontos, a csak mi kategória létezik. Ha ezeken a kibuggyant agyú embereken múlna egy országnyi közösség humánuma, akkor már régen ott lennék a pokol legmélyebb karimájában. Szerencsére nem, bármennyire fogja az ostort ez a diktárori, lebutító, egyen bábúra nevelni akaró szaros elit. Van nekünk szép, emberi és nemesítő közös életünk. Történetünk száz, ezer is. Ugye?

Gábor semmiféle díjat nem kapott amikor talált egy pénztárcát a bevásárló kocsiban az egyik áruházban. Azt látta, hogy egy nénike tolta azt előtte. Gábor nem szólt senkinek, fogta a pénztárcát, kinyitotta, ötvenezer forint meg némi apró volt benne. Kiment az áruházból, körülnézett, látja-e a nénikét. Látta, ment a buszmegálló felé, a táskájában kotorászva, kétségbeesett arccal, könnyes szemekkel. A postára indult, hogy befizesse a számlákat. Amikor Gábor átadta neki az elhagyott vagyont, le kellett ülnie egy padra, mert örömében, meghatottságában nem érezte jól magát. Gábor segítette. A nénike csak annyit tudott szólni: – Kisfiam, nekem nincs másom, hadd adjak neked egy nagy puszit, így köszönjem meg a jóságodat. Gábor lehajolt, megsimogatta a nénike fejét, örült a puszinak, és máris futott vissza a szüleihez, akik semmit sem tudtak az esetről. Jóval később mesélte el nekik a fiú. Azt mondta az édesanyjának: – Nekem ez természetes volt, anya, láttad volna a nénike arcát. Én ezt örökre megőrzöm.

Nem kapott díjat az a kislány sem, aki vitte az osztálytársának a tízórait. Mindig kettő szendvicset csomagoltatott az édesanyjával Sára. Almát és narancsot is, mikor mit. Annyit tudott már az osztálytársáról, hogy nagyon beteg az édesapja, nem dolgozik, az édesanyjára hárul minden otthon: a két gyerek, a háztartás, a vásárlás, és közben dolgozik is. Szerényen, szegényen élnek. Sára okos kislány, cserfes humorával léptette túl osztálytársát az „adományon”. Amikor meghívta születésnapi bulijára, lebukott, mert a vendég odaállt az édesanya elé, és csak annyit mondott: – Köszönöm, mindig nagyon finom. Sára a buli után mesélte el a rejtélyt.

Legyen egy személyes történet is. Amikor a lányom első osztályos volt, sokáig elkísértem az iskolába – biztos, ami biztos. Eljött a pillanat, amikor maga kérte, hogy már egyedül is haza tud jönni. Nagylány. Nem akarja, hogy a többiek cikizzék, nem esne jól neki. Iskola után persze nem bírtam magammal, elmentem elé. Ő nem látott. Társaival bandukolt az úton, amikor – szent isten – akkora pofont kapott az egyik fiútól, hogy le kellett fognom a lábamat, hogy ne menjek oda. Gondoltam, majd úgyis elmeséli. Így történt. Azt nem tudta, miért éppen ő kapta a nyaklevest az osztálytársától, de azt határozottan kijelentette, ezután is egyedül jön haza, ámbár kaptam engedményt: jöhetsz, de ne lásson senki. Másnap délután az iskolától távolabb kukkoltam, amikor elindult felém egy kis kölyök. Megkérdezte, ki vagyok, bár sejti: – Mert tetszik tudni, tegnap véletlenül csaptam arcon a lányát, nem akartam, de lecsúszott. Ne tessék haragudni, biztosan tetszik tudni a történetet, de én most bocsánatot kérek. Szóhoz sem jutottam, de azt tudtam, hogy ezután nyugodtan hagyhatom egyedül a lányomat. Megbízható kísérőket kap, és különben is hadd edződjön.

Edződik ebben az országban nagyon sok kisgyerek: lelki, anyagi gyakorlaton vannak, és nagyon sokuknak még mindig nem sikerül kiválóan teljesíteniük. Akaratuk, kívánságuk, álmaik ellenére sem. Húzza, húzza kezüket visszafelé a lehetőségek hiánya, a kirekesztés, a szülői ház orbáni ostroma, a szegénység teli batyuja.

Minden gyerek jó, kamera nélkül is. Minden gyereknek jár a puszi, a szeretet, a simogató ölelés. A legnagyobb figyelem. A mieink. Az öntelt kamera előkelőségtelenek annyit sem érnek, mint kicsi lábujjukon a köröm.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS