NEHAZUGGY

Annyit sem érnek, mint a gyerekek lábujján a köröm

Tóth Ilona | 2019. Április 2, Kedd | 15:32

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,642,337 forint, még hiányzik 357,663 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Van egy fiú, aki megnyert egy versenyt. Aztán mégsem nyerte meg. Mert ő így akarta, mert ő tiszta küzdelemben, tiszta, nyílt tekintettel akar továbbra is sportolni. Az történt, hogy még tavaly Péter megnyert egy versenyt az országos korosztályos evezős bajnokságon, ám nem volt benne biztos, hogy ő ért először a célba, ezért kikérte a célfotót, amely azt mutatta, második lett. Péter ezután lemondott az aranyéremről. Bejárta a világsajtót a 14 éves magyar evezős története, nemzetközi fair play díjat kapott, hiszen azt mondta, nem szeretett olyan aranyérmet kapni, amit nem érdemel meg.

Azért jutott eszembe a kissrác, mert nagyon sok érzelmi kis csillag és korrekt kisgyerek él közöttünk. Akiket nem villogtat a sajtó. Ők nem állnak a kamerák előtt magukat felmagasztalva. Teszik hétköznapi kis dolgaikat, amiben a becsületesség a főszereplő. Alig figyelünk rájuk, mert ahhoz nem a magába beleszerető hatalomban kellene élnünk. Olyan átkozott hatalomban, amelyik ellehetetlenít kisfiúkat, kislányokat; amiben a pénz, a kapcsolatok zárják ki a jövő nemzedéket a méltó, élhető világból. De hiszen Orbániádában egyetlen erkölcsi, de inkább erkölcstelen tettekben gondolkodnak: csak a másét vigyük el; csak nekünk, csak a mi életünk a fontos, a csak mi kategória létezik. Ha ezeken a kibuggyant agyú embereken múlna egy országnyi közösség humánuma, akkor már régen ott lennék a pokol legmélyebb karimájában. Szerencsére nem, bármennyire fogja az ostort ez a diktárori, lebutító, egyen bábúra nevelni akaró szaros elit. Van nekünk szép, emberi és nemesítő közös életünk. Történetünk száz, ezer is. Ugye?

Gábor semmiféle díjat nem kapott amikor talált egy pénztárcát a bevásárló kocsiban az egyik áruházban. Azt látta, hogy egy nénike tolta azt előtte. Gábor nem szólt senkinek, fogta a pénztárcát, kinyitotta, ötvenezer forint meg némi apró volt benne. Kiment az áruházból, körülnézett, látja-e a nénikét. Látta, ment a buszmegálló felé, a táskájában kotorászva, kétségbeesett arccal, könnyes szemekkel. A postára indult, hogy befizesse a számlákat. Amikor Gábor átadta neki az elhagyott vagyont, le kellett ülnie egy padra, mert örömében, meghatottságában nem érezte jól magát. Gábor segítette. A nénike csak annyit tudott szólni: – Kisfiam, nekem nincs másom, hadd adjak neked egy nagy puszit, így köszönjem meg a jóságodat. Gábor lehajolt, megsimogatta a nénike fejét, örült a puszinak, és máris futott vissza a szüleihez, akik semmit sem tudtak az esetről. Jóval később mesélte el nekik a fiú. Azt mondta az édesanyjának: – Nekem ez természetes volt, anya, láttad volna a nénike arcát. Én ezt örökre megőrzöm.

Nem kapott díjat az a kislány sem, aki vitte az osztálytársának a tízórait. Mindig kettő szendvicset csomagoltatott az édesanyjával Sára. Almát és narancsot is, mikor mit. Annyit tudott már az osztálytársáról, hogy nagyon beteg az édesapja, nem dolgozik, az édesanyjára hárul minden otthon: a két gyerek, a háztartás, a vásárlás, és közben dolgozik is. Szerényen, szegényen élnek. Sára okos kislány, cserfes humorával léptette túl osztálytársát az „adományon”. Amikor meghívta születésnapi bulijára, lebukott, mert a vendég odaállt az édesanya elé, és csak annyit mondott: – Köszönöm, mindig nagyon finom. Sára a buli után mesélte el a rejtélyt.

Legyen egy személyes történet is. Amikor a lányom első osztályos volt, sokáig elkísértem az iskolába – biztos, ami biztos. Eljött a pillanat, amikor maga kérte, hogy már egyedül is haza tud jönni. Nagylány. Nem akarja, hogy a többiek cikizzék, nem esne jól neki. Iskola után persze nem bírtam magammal, elmentem elé. Ő nem látott. Társaival bandukolt az úton, amikor – szent isten – akkora pofont kapott az egyik fiútól, hogy le kellett fognom a lábamat, hogy ne menjek oda. Gondoltam, majd úgyis elmeséli. Így történt. Azt nem tudta, miért éppen ő kapta a nyaklevest az osztálytársától, de azt határozottan kijelentette, ezután is egyedül jön haza, ámbár kaptam engedményt: jöhetsz, de ne lásson senki. Másnap délután az iskolától távolabb kukkoltam, amikor elindult felém egy kis kölyök. Megkérdezte, ki vagyok, bár sejti: – Mert tetszik tudni, tegnap véletlenül csaptam arcon a lányát, nem akartam, de lecsúszott. Ne tessék haragudni, biztosan tetszik tudni a történetet, de én most bocsánatot kérek. Szóhoz sem jutottam, de azt tudtam, hogy ezután nyugodtan hagyhatom egyedül a lányomat. Megbízható kísérőket kap, és különben is hadd edződjön.

Edződik ebben az országban nagyon sok kisgyerek: lelki, anyagi gyakorlaton vannak, és nagyon sokuknak még mindig nem sikerül kiválóan teljesíteniük. Akaratuk, kívánságuk, álmaik ellenére sem. Húzza, húzza kezüket visszafelé a lehetőségek hiánya, a kirekesztés, a szülői ház orbáni ostroma, a szegénység teli batyuja.

Minden gyerek jó, kamera nélkül is. Minden gyereknek jár a puszi, a szeretet, a simogató ölelés. A legnagyobb figyelem. A mieink. Az öntelt kamera előkelőségtelenek annyit sem érnek, mint kicsi lábujjukon a köröm.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!