Április 23,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Rémálom

Azt álmodtam, hogy felébredtem. Sokkal könnyebben keltem ki álmomban az ágyból, mint manapság, és automatikusan elindultam a fürdőszoba felé. Mindent meg is találtam, a fogkefe a helyén, a törülköző is – és a tükörből egy sokkal fiatalabb arc nézett vissza rám. Álmomban pontosan tudtam, melyik évben járok, hol vagyok, mi történik a napokban körülöttem és a nagyvilágban.

Túlestem a reggeli rutinon, felöltöztem, és elindultam dolgozni. Az utca és a környék teljesen ismeretlen volt az álmomban. Ugyan magyarul beszéltek körülöttem, de a Népszínház utca megszokott képe helyett ismeretlen világ fogadott. Semmi nem úgy volt, ahogy szokott lenni, vagy lennie kellene. A házak ablakai betörve, néhány helyen pár deszkával, vagy kartonlappal próbálták pótolni a hiányt. A megszokott kis kirakatok ajtóin lehúzott redőnyök, érthetetlen jelzésekkel telefirkálva. Vagy csak én nem értem?

Mentem tovább a Blaha felé, és láttam, hogy fegyveres emberek állnak a következő utcasarkon, egy nagy jármű terpeszkedik keresztbe a villamossíneken, és sehol sincs egy villamos sem. Sőt, ember is alig. Szürke, felhős ég borult mindenre, és az utca ugyanolyan szürkének tűnt. Néhány szürke alakot láttam sompolyogni a falak mentén, de mindenki az ellenkező irányba igyekezett, mint amerre én.

Ki kell jutnom a Blahára, onnan megy a buszom, ismételgettem magamban csökönyösen, mint egy litániát, mert éreztem, hogy kúszik fel valami megmagyarázhatatlan érzés bennem, félelem-féle, és nem akarok tudomást venni róla. Nem jutottam messzire, mert a fegyveresek közül az egyik megállított, és odavakkantott valamit. Annyira meglepődtem, hogy fel sem fogtam, mit mond.

– Документы давай! – ismételte még egyszer, amire egyből magamhoz tértem. Az érzés gombóccá vált a torkomban, és nehéz kődarabként kezdett csúszni lefelé a gyomromba.

Láttam, hogyan remeg a kezem, amikor próbáltam kinyitni a táskámat, és megkeresni a papírjaimat. Nem találtam őket valamiért, és, miközben tovább turkáltam, ránéztem a mundérosra, és annyit kérdeztem:

– Что случилось?

Felszaladt az egyik szemöldöke, miközben rám nézett, egyébként semmi másban nem változott az arckifejezése. Majd megvetően odavetette, hogy tegnap is elkérte, holnap is el fogja, ne húzzam az időt.

Az ocsmány félelemtől izzadni kezdett a kezem, és éreztem, nem tudok normális arckifejezést erőltetni magamra. Nem emlékeztem a tegnapi ellenőrzésre, és arra sem, miért tartanak ilyesmit. Álmomban próbáltam visszaemlékezni bármire – és rá kellett döbbennem, hogy fogalmam sincs, mi történik. Félig felébredtem, úszva az izzadságban, és dideregve. Előző nap nagyon sokat dolgoztam, fáradt voltam, és nem tudtam ellenállni az álomvilág vonzásának. Visszaúsztam valahova az időben.

Egy hajón találtam magam, és tudtam, hogy a parti őrség hajóján szeljük a habokat a Földközi-tengeren. Megint csak egyenruhások voltak körülöttem, de egészen másmilyenek. A hajó egyik oldalán sok embert láttam, oda igyekeztem hát, mert tudtam, hogy ott a helyem. És tettem, amit az utóbbi években oly sokszor – a hajó fedélzetére segítettem embereket, takarókba burkoltam őket, megpróbáltam szabad szemmel megállapítani, kinek van szüksége azonnali orvosi segítségre, vagy beéri egyelőre egy üveg vízzel és némi ennivalóval.

Lekísértem egy fiatal asszonyt, akinek a karján pár hónapos csecsemő aludt békésen, elhelyeztem őket egy szabad sarokban, és indultam vissza a fedélzetre. A szűk kis lépcsőn belebotlottam valamibe. Az utolsó emlékem álmomban az volt, hogy elestem, alaposan belevertem a fejem a fémkorlátba, és elborított a sötétség.

Amikor kinyitottam a szememet, a hetes buszon ültem, éppen elhagytuk az Astoriát. Vagyis elhagytam. Mert egyedüli utas voltam, és a sofőr fülkéjében sem ült senki. Körülnéztem – nem is igazi busz volt, hanem valamilyen kapszula-féle, gömbölyű jármű, több utas számára. Ekkor felértünk a hídra, és nagyon sokáig gurultunk rajta. Nem tudtam, ki vagy mi vezeti a masinát, csendesen siklottunk az úton. A híd nagyon hosszú volt – a végén nem várt sem Buda, sem a Gellért-hegy.

Megállt az a valami, amiben ültem, és az egyik ablak hangtalanul félre csúszott – az volt az ajtó. Megérkeztem, gondoltam álmomban. Kiszálltam, és a Santiago de Compostella katedrálisa volt előttem, teljes komor pompájában. A tér, ahol mi, zarándokok, gyülekezni szoktunk sok száz kilométeres vándorlásunk után, majdnem üres volt. Furcsa, képlékeny géplények tűntek fel imitt-amott. Az egyik valamilyen csőből folyadékkal öntözgette a köveket. A szemem láttára nőtt ki egy harmadik keze valahonnan, amelyikkel megnyomott magán egy gombot, majd a mancs visszahúzódott megint valahova.

A kődarab a gyomromban elkezdett forogni, pánik-hullámokat eregetve magából, amelyek megindultak az agyam felé.

– Semmi baj, minden rendben – ismételgettem magamban gépiesen, iszom egy korty vizet, és megnyugszom.

De nem volt hátizsákom. Kiskosztüm, körömcipő, és egy nevetséges kis kézitáska volt mindenem. Egyiket sem vittem magammal az El Camino-ra.

– Nem baj, nem baj, – ismételgettem továbbra is, megtöröltem az arcomat egyre jobban izzadó kezemmel, mély levegőket próbáltam venni, amikor valami nekiütődött a lábamnak. Lenézve, egy gömbölyű valamit láttam, egy szem kamera volt a közepében, alatta egy nyílás, amely most kocka alakot öltött, amint megmozdult.

– Eltévedtél? – kérdezte oroszul.

– Igen. Nem. Hol van mindenki?

– Most a mi brigádunk ügyeletes. A főnököt keresed?

– Igen, ha lehet, beszélnék vele.

A kamera sugara vörösre váltott, a gépi hangban azonban semmi változást nem fedeztem fel.

– A főnök nagy ember. Ki a fene vagy te?

Dadogtam valamit – mert hirtelen fogalmam sem volt, ki vagyok. Nem volt jó a válasz, mert az egy szem csápja figyelmeztetés nélkül lecsapott, és jött a jótékony sötétség.

Azt álmodtam újra, hogy felébredtem. Egy sarokban kuporogtam, és nagyon szomjas voltam. A lábam is nagyon fájt, ránéztem – és hófehér bőröm helyett majdnem fekete lábat pillantottam meg először. „Úristen, le kell vágni, elüszkösödött!” Ez volt az első gondolatom. De ekkor észrevettem, hogy a karom is, a kezem is ugyanolyan színű, és ettől megnyugodtam. Csak ekkor éreztem meg, hogy a padló, amelyen ülök, csendesen himbálódzik alattam, a többiek pedig, akik ide-oda kóvályognak a térségben, mindig belekapaszkodnak valamibe.

– Egy hajón vagyok – jöttem rá, és próbáltam bármire is visszaemlékezni. Egy kép merült fel szemem előtt, ahogy kiemelnek egy lélekvesztőből, beburkolnak egy takaróba, és valaki angolul ismételget valamit, amit nem értek.

– Hol a kisbabám? – üvöltöttem fel hirtelen álmomban. Nem csak álmomban, mert a férjem felrázott, simogatta az arcomat, és halkan annyit kérdezett:

– Már megint rosszat álmodtál?

Teljesen el voltam képedve. A férjem már húsz éve nem él. Akkor utána mentem volna? Kiküzdöttem magam az ágyból, a sötétben megkerestem a fürdőszobát, megmosakodtam,  és a tükörben azt láttam, hogy ugyanolyan hófehér az arcom, mint amilyennek megszoktam.

Visszatérve a szobába, az ágy üres volt, csak az össze-vissza gyűrt ágynemű tanúskodott az éjszakai küszködésről. Megtaláltam a cigarettámat, boldog sóhajjal vettem ki egy szálat, és kinyitottam az ablakot, hogy ott gyújtsak rá. Szemben Szent Jakab katedrálisa tornyait kezdték el éppen simogatni a felkelő Nap első sugarai. Már meg sem lepődtem. Még mindig álmodom, gondoltam, és körülnéztem a szobában. A picike villany-kandalló mellett ott száradt a sok napi eső után átázott bakancsom. A hátizsák, amelyet majdnem meggyűlöltem a megtett 800 kilométer alatt, szomorúan árválkodott a sarokban. Szeretettel néztem rá, odamentem, és megsimogattam. Megcsináltuk, szóltam hozzá hangosan, te meg én, együtt! Ettől felvidámodott, kicsit ki is húzta magát, ami furcsa volt, hiszen üres – kiraktam belőle előző este, hogy levegőhöz jusson, mindent, ami benne volt.

Lassan megnyugodtam. Amíg elszívtam a cigit, körülnéztem piciny birodalmamban. Egy panzióban vettem ki szobát, először több mint egy hónap után egyedül voltam, saját fürdőszobával, kilenc egész négyzetméteren. Elvégeztem a szokásos reggeli rutint, felvettem az övtáskát, a még meg sem száradt bakancsot, és elindultam, hogy megkeressem az irodát, ahol kiállítják a Compostellát.

Amikor kinyitottam az ajtót, a kis kerek golyhó, narancssárgán villogó ledjével, ünnepélyesen üdvözölt.

– Товарищ, конец. Putyin és Orbán elvtársak már várják.

Horn Anna

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS