Június 19,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Soha nem tudhatjuk, hogy nem az lesz-e esetleg az utolsó

Sajnos mostanában egyre gyakrabban fordul elő, hogy azt kell éreznem, adósa maradtam valakinek egy látogatással, egy jó szóval, talán egy utolsó szóval… Így történt ez ma is, és ezt már nem lehet pótolni. Nem ismertem Lucát személyesen, de közeli ismerősömnek éreztem. Még egy-két évvel ezelőtt tervezgettem, hogy bemutatkozom neki és engedélyt kérek egy látogatásra, kicsit beszélgetni, hisz mondogatta, hogy nem igazán tud kimozdulni otthonról. De ezt sajnos elmulasztottam. És ilyenkor siratom nem csak azt, aki elment, hanem vele együtt az elszalasztott alkalmat is. Azt az utolsót… amiről olykor nem is sejtjük, hogy talán az utolsó.

Mivel egy ideig kimaradtam a Szalonna-féle közéletből (no meg minden másfajta közéletből is), csak nemrég tudtam meg, hogy beteg. És akkor tudtam meg azt is, hogy milyen csodálatos közösség alakult ki a Szalonna háza táján és hogy ismeretlenül is mennyien szurkolnak neki. És ez köszönhető elsősorban a „műsor szerkesztőinek”, akiknek fontos az EMBER és akik összekovácsoltak egy ilyen jó kis közösséget.

Jóleső érzés volt számomra is, mikor egyszer csak úgy, a „szalonnák” érdeklődtek a hogylétem felől, aggódva, hogy talán nincs valami baj, mivel rég nem adtam életjelet magamról.

És akkor, kérdésükre válaszolva számot vetettem az elmúlt egy évemmel. Nem volt egy sétagalopp sok tekintetben (munkahelyi, egészségügyi, családi mindenfélék miatt), de valójában az, ami első körben elkedvetlenített, az a tavalyi választási eredmény volt. Akkor úgy éreztem, hogy minden reményem odalett, tehetetlenül szemléltem, hogy senki semmit nem tud (vagy nem akar) tenni több/többféle választási csalás gyanújának árnyékában sem.

Még elmentem a két nagy áprilisi tüntetésre, egy kempingszékkel a tarsolyomban. A többórás állást már nem vállalhattam, így a kis székemen ücsörögtem az Erzsébet híd tövében, és persze vittem magammal még egy embert. Utána jó ideig már nem is érdekelt, hogy mi történik körülöttem, nem olvastam híreket, nem hallgattam rádiót… Aztán lefoglaltak a saját problémáim és az, hogy túlélni valahogy… mindent. És az idő telik-múlik, és lassan mi is elmúlunk. Most éppen már némiképp optimistán számolom visszafelé a hónapokat, napokat, hogy nyugdíjba mehessek végre. Ugyanakkor néha morbid gondolatként felmerül bennem, hogy és akkor mi lesz a következő állomás: az elmúlás? Hisz mi más lenne?

No, de nem is ez a lényeg, mindez megint csak úgy meglegyintett ma, arra gondolva egyben, hogy ne halogassuk, ha valakivel még szeretnénk találkozni, egy szót váltani az életben, soha nem tudhatjuk, hogy nem az lesz-e esetleg az utolsó…

Már nem emlékszem pontosan Luca és Göncz Árpád kapcsolatának történetére, de az szinte biztos, hogy rájuk immár így együtt fogok emlékezni. Göncz Árpádra büszkén azért is, mert a honosítási okiratomat még ő írta alá. Ahogy állítólag mondta valahol, valamikor: az ország egyik írójából az ország legnagyobb aláírója lettem.

Nyugodjanak békében mindketten!

Nyugodj békében, kedves Luca!

Róza néni

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS