Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Nagyon helyes lenne, ha hinni tudnék bármiben, amit ez a kormányzat tesz. De nem tudok

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A második világháborút követően sok horthysta honfitársunk menekült el Magyarországról, véletlenül (vagy nem) Venezuelába (is). Néhányan közülük aktív szerepet vállaltak a magyar zsidók üldözésében és deportálásában. Az 1956-os események után is kivándorolt oda mintegy 400 ember, miután a szovjet tankok ellepték hazánkat.

Nemrég tudtam meg az egyik főkeresztény úrelvtársunknak köszönhetően, hogy ők az én vértestvéreim. Ezért segíteni kell nekik elmenekülni borzasztó hazájukból – repülőjegyet kell küldeni, transzfert kell biztosítani, egy évig szállást-ellátást kell adni nekik, ez a legkevesebb, amit megérdemelnek.

Tény, hogy a 2017 óta szinte minden napra jutó tüntetéseken, amelyeket a venezuelai karhatalmi erők rendszeresen szétvernek, több százan vesztették már életüket. Az is tény, hogy erre az évre 720, jövőre 2070 százalékos inflációt jósol az IMF. Venezuelában. Tény, hogy a közbiztonság katasztrofális az országban, legfőképpen Caracasban. Sok baj van arrafelé, bezzeg nálunk minden rendben.

És még jobb lesz, ha keblünkre öleljük ezeket a „rokonokat.” Igaz, mindezt titokban, fű alatt. Korrekt eljárás egy olyan kormánytól, amely összesen 94 kérelmezőnek adta meg a menekült-státuszt 2018 első hónapjaiban. Igaz, nem „véreinknek” – ők érjék be ennyivel. Mi meg közben újabb 750 rokont reptetünk és telepítünk országunkba. Ami nagyon helyes lenne, ha hinni tudnék bármiben, amit ez a kormányzat tesz. De nem tudok.

Menekültekkel foglalkozom évek óta, ez a munkám. Minden sikeres esetnek örülök, amikor embereket befogad a már itt élő rokonuk, valamely jótékonysági szervezet vagy egy egyszerű család – mert erre is volt már példa. Spanyolhonban nem csak menekültekkel találkozhatsz, hanem rengeteg dél-amerikai bevándorlóval is. Itt élnek, boldogulnak, köszönik. Igaz, a repjegyüket maguk állták. Ezt csak azért mondom, nehogy azt gondolja valaki, hogy a legkisebb kifogásom is lenne bármilyen menekült státuszért folyamodó ember ellen.

De az évek óta habzó szájjal üvöltött migránsgyűlölet és ez a hirtelen nagylelkűség annyira ellentmondó, hogy kénytelen vagyok elgondolkodni azon, mi lehet az egészen váratlanul feléledt nagy, rokoni érzések mögött.

BBC munkatársa egy neve elhallgatását kérő venezuelaival beszélgetett Magyarországon, aki elmondta, hogy felkészítették őket arra,  esetleg gondjuk lehet országunkban a menekültekkel kapcsolatos hisztéria miatt, így használják a „repatriálás” kifejezést, vagyis a hazatelepítést. (Az első csoportok közel egy éve, 2018 áprilisában érkeztek hozzánk.) És lám, Balatonőszöd környékén, ahol az ő csoportját elhelyezték, az emberek pánikszerűen húzták le a redőnyöket és hívták a rendőrséget, hogy, aszongya: „Jaj, feketék lepték el a környéket!” Tény, hogy vannak sötétebb bőrűek közöttünk – mondta ez a menekült. De az is tény, hogy némelyikünk magyarabb a magyaroknál.

Ilyen az, amikor a fagyi visszanyal.

De térjünk vissza az okokra – miért éppen ők a szívesen látottak? Mert van magyar felmenőjük? Esetleg még beszélnek is magyarul? Ez nevetséges, mert ezzel az erővel a világ bármely országába emigrált „rokonnak” küldhetnénk repülőjegyet, ahol van egy kis társadalmi és/vagy politikai probléma. Az meg elég sok helyen akad.

Esetleg a négy gyerek-semmi szja-stb. nagyszerű terv megvalósításához legalább annyi idő kell, amíg azt a babát kihordják, és addig is hiány van olcsó munkaerőből? Ezt nem tudom. Lehet, hogy már Magyarországon sem akarnak a magyarok kukásautón dolgozni, mint itt, ahol ezt a foglalkozást a dél-amerikaiak „vették szárnyaik alá”.

Azt is feltételezem, hogy az a jó kis kőolajexport, ami Venezuela állami jövedelmének 95 százalékát adja, megmozgatta valamelyik nagyokosunk kis agyát. Hátha közelebb lehet kerülni ehhez a kis tüzes forráshoz, ha kedvesek vagyunk honfitársaitokkal, vagy valami ilyesmi.

Még nem jöttem rá a hirtelen nagylelkűség mögött meghúzódó valódi okokra, de ki fog derülni előbb-utóbb.

Mindenesetre a BBC forrásaként megszólaló menekült arra a kérdésre, visszamenne-e Venezuelába, ha Maduro elbukik, azt válaszolta:

„Hát persze! Az a hazám! Amúgy sem tudjuk, mi lesz itt velünk egy év múlva, erről senki nem beszél velünk…”

Horn Anna