Április 23,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Hogy a büdös francban tűritek mindezt?!

Nehéz egy történetet a végén kezdeni, de most így lesz. És majd a végén jön az eleje.

Néhány héttel ezelőtt a spanyol állami televízió megbízásából készült egy dokumentumfilm, amelynek Budapest árnyai a címe, és már adásba is került. Egy kedves ismerősöm, aki beszélgetéseink során gyakran csóválta a fejét, mert nem akarta elhinni, amit az otthoni közállapotokról mondok, felvette az adást, majd meghívott néhányunkat, hogy együtt nézzük meg. Vegyes társaság jött össze, franciák, portugálok, brazilok – meg én, mint „díszvendég”.

Nem tudtam, mi a tét, így büszkén trónoltam egy kényelmes fotelben. A bevezető képsorok bárkit levettek volna a lábáról – Budapest, mint a Duna gyöngyszeme, az esti fényárban úszó Parlament, minden szépség és jóság abból a városból, ahol születtem.

A hideg zuhany szépen, fokozatosan cseperészik. Először csak egy szociális munkás és O. József hajléktalan beszélgetnek, mielőtt elindulnának éjszakai ügyeletes körútjukra, a spanyol riporterekkel együtt. Még nem teljesen brutális felvételek következnek kapualjakban vagy aluljárókban éjszakázókról, de a szöveg durvul. Hivatalosan kettő ezer hajléktalanról beszélnek az illetékesek, a stáb információi szerint ezt a számot meg kell szorozni tízzel, az közelebb áll a valós adatokhoz.

Megszólal Iványi Gábor lelkész úr. Nem bánt senkit, a várlakóval együtt eltöltött ifjúkori pillanatairól szól néhány szót, majd azzal fejezi be, hogy ma már nem tudnának beszélgetni sem egymással. Eközben ételt oszt és fekhelyeket biztosít rászorulóknak. Majd csendesen elsétál az éjszakába.

Elhangzik egy adat, mely szerint az elmúlt hat évben megsokszorozódott a kilakoltatottak száma.

Innentől nincs megállás.

Menekültek beszélnek arról, milyen bánásmódban részesülnek nagyszerű hazánkban. Egy afgán apukának már itt született meg a gyermeke. A baba okmányában nincs feltüntetve állampolgárság – három x-et biggyesztett a megfelelő rubrikába egy művelt hivatalnok. Mint anno az analfabéták, akik ezt használták aláírás helyett.

Jön az EU 7-es cikkelye, Orbán néhány vérlázító honvédő habzóbora, amitől csak ő mámorosodik meg, a kerítés, az ingyenes utcajogász-szolgálat. És a rabszolgatörvény, természetesen.

Itt már bőgök. Semmi elítélő vagy minősítő nincs a műsorban, teljesen tényszerű vázlata az állapotoknak – de már összekuporodtam a fotelben, és nemigen van kedvem, lelkierőm bárkinek a szemébe nézni. Nem akarom, hogy sajnáljanak, de érzem a részvét-hullámokat. Decemberben tanúi voltak nagy lelkesedésemnek és újraszülető reményeimnek. Ma már meg sem kérdezik, mi lett az országos sztrájkból.

Mikor véget ér a majdnem félórás műsor, egy darabig csendben ülünk, de végül valaki felteszi a kérdést:

HOGY A BÜDÖS FRANCBAN TŰRITEK MINDEZT?!

És nem tudok mit válaszolni, mert magam sem értem. A számla olyan végtelenül hosszú, hogy sok elkövetkező nemzedék fogja fizetni.

Magánnyugdíj-pénztárak.

NAV ex-elnök asszony.

Matolcsy és játékai.

Alaptörvény (ami egyébként Franco tábornok korában volt divatban errefelé).

Ellopott és/vagy elherdált milliárdok.

Eszement beruházások, amiket a haverok vagy családtagok zsebének gyarapítása céljából rendeltek el. Ócska minőségben, dupla-tripla áron összetákolt valamik, amik, ha működnek, rövid időn belül beáznak, tönkremennek, életveszélyessé válnak.

Kórházakban leszakadó plafonok, gyógyszer- és minden hiány ugyanott.

Ellehetetlenített oktatás, debil-termelő üzemek állami iskolák helyett.

Lakás takarék-pénztárak.

Dilettáns miniszterek, semmibe vett szakemberek.

Saját média-birodalom, Berlusconi is irigykedhetne.

Tönkretett természeti és történelmi közös örökségünk számos eleme.

Fóti gyermekváros – gondolom, kell a kastély valamelyik havernak.

És a tejszínhab – a rabszolga-törvény.

Sok van még, de úgyis tudja mindenki, aki tudni akarja.

És mi tényleg tűrjük. Lassan egy évtizede, pedig már a Fidesz első négyéves regnálása is megtaníthatott volna minket arra, hogy vannak dolgok, amiket nem követünk el még egyszer. De mi igen, azóta többször is. És azt is elkövetjük, hogy már alig tiltakozunk, annyira megszoktuk a naponta ellenünk elkövetett galádságokat. Vagy csak beletörődtünk – a lényegen ez nem változtat.

Visszahúzódunk a vackunkba, vagy elmegyünk külföldre. Sem itt, sem ott nem tudunk tenni semmit semmi ellen, véljük sokan. És marad minden úgy, ahogy a tavaly áprilisi választások után hangzott el az anyaország megvédőjétől – több évtizedre biztosított hatalom büszke birtokosai ülnek a nyakunkon ma is.

Azóta sem tudok válaszolni semmit arra a bizonyos kérdésre.

A történet eleje sokkal egyszerűbb. Néhány évvel ezelőtt Madridban ki akartak vágni néhány fát. A környék lakóinak nagyon nem tetszett az ötlet, intézkedni próbáltak, hogy ezt elkerüljék. Teltek-múltak a napok, és a papírok is teltek, útra keltek, vándoroltak hivatalról hivatalra. Egy szép napon munkagépek jelentek meg az utcában, minden előzetes értesítés nélkül. Néhány döbbent pillanat után elkezdtek körülöttük gyülekezni az emberek. Egyre többen lettek. Lezárták az utca két végét, élő láncot alkotva. Aki elfáradt, vagy dolga volt, hazament, és küldött egy-két másik családtagot, barátot, ismerőst, étellel-itallal ellátva, hogy vigyen a többieknek is. Éjszaka is ott maradtak, érkeztek takarók, és minden más, ami kell. Nem emlékszem pontosan hány napig maradtak ott, 24 órában. Pontosan addig, ameddig a munkagépek eltakarodtak.

Ők kiálltak néhány fáért.

Horn Anna

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS