Amíg nem mersz kimondani dolgokat, a dolgok nem fognak változni. Ha egy hibádra, tévedésedre kifogásokat keresel, az menni fog tovább a maga útján, naponta lappangva elmédben. Megoldani csak akkor fogod tudni a problémáidat, ha szembenézel velük, bátran felvállalva őket. Senki sem tökéletes. Ahogy a világ, az élet sem az. De törekednie kell rá az embernek. Talán pont erről szól az élet. A bátor szembenézésről, az igyekvésről, a haladásról, a közben megélt sikerekről és kudarcokról. A tanulásról. Hiszen valójában ettől szépek a megélt pillanatok. Az élet folyamatos tanulás, fejlődés. Ha megállsz, meghalsz.

Várunk, csak várunk!

Magyarország valami furcsa várakozó állapotban van. Mintha teszthalott lenne, vagy kómás, de mindenképpen valami megmagyarázhatatlan állapotban van, amiből képtelen kilábalni. Félelme, hallgatása minden nappal tovább mélyíti ezt az állapotot. Képtelen felébredni, és végre kinyilvánítani akaratát. Nem hiszem, hogy ezt az állapotot akarja hosszú évekre bebetonozni, hogy ezt a közmunkás országot akarja építeni tovább. és mégis ez látszik a mindennapok történéseiben. Szem előtt kellene végre tartani, hogy ha még pár évig ez a dilettáns politizálás, ezek a nemzeti szlogenekbe csomagolt hazugságok, ez a tripla áron költekezés, illetve ez a leamortizált agyakat eredményező oktatás pusztít, visszafordíthatatlan károk keletkeznek, ha már most nincsenek. Minél később lesz változás, annál nehezebb és tovább tartó kilábalás, felépülés lesz ebből a nemzeti haldoklásból.

Ha nem hagyjuk abba egymás utálatát, egymás mocskolását, az egymás elleni háborúzást, a pártok harca melletti asszisztálást, nem hogy előre nem fogunk menni, hanem egymás elleni harcban fogjuk elpusztítani az országot, és benne magunkat is. Meg kell végre érteni, a múltat lezárva és tanulva belőle, hogy csak együtt lesz képes ez a nép kilábalni saját maga okozta káoszból. Az állandó minden napos belső csaták felőrlik az országot.

Nem lehet egy ideológia mentén masírozni, mert láthatóan nem vezet ismét sehová. Mint azt oly sokszor bizonyította a történelem. Főleg hogy a látszat ellenére a nép nem fogadja el egységesen azt az utat, melyre a Fidesz lépett és amerre vezetni akarja az országot. Mert a nép zöme érzi ugyan, hogy nem jó az út, de hallgatásával, passzivitásával asszisztál ehhez a romlásba vezető úthoz.

Pártháborúk, belső pártharcok, új oligarcha csoportok harcában megy tönkre az ország. Naponta látjuk a bármiféle társadalmi egyeztetés nélküli, hozzá nem értő kormányzás hatásait. Tesztüzemre állított döntéseket, amelyeknek hatásait folyamatosan fizetni kényszerül a nép. Ma bevezetett törvényeket holnap már módosítani kell, mert eredeti formájukban kigondolva, kivitelezve már alkalmatlanok. Muszáj megérteni: ez az út nem vezet sehova, CSAK A LASSÚ TÖNKREMENÉSBE!

El lehet játszani ezt még pár évig. Miközben generációk nőnek fel egy lebutított oktatási rendszerben, naponta el lehet majd adni a lelkeket egy kis rezsicsökkentésért. Nézni, hogy egyre többen mennek el külföldre, mert csak ott tudnak normális megélhetést biztosítani a családjuknak, megalapozni fiatalon a jövőjüket. Lehet nézni és imádkozni, hogy csak beteg ne legyen az ember, mert a tönkretett, a szakemberek kivándorlása miatt, az orvoshiány miatt, a gyakorlatlan orvosok keze közt nem tudni, meghal, vagy túlél a nép. El lehet ezt a vakságban szenvedést játszani még pár évig. Aztán majd jönnek folyamatosan a pofonok, mert az élet nem nézi majd, hogy ki fideszes, ki MSZP-s, DK-s vagy jobbikos.

Ha nem lesz hamarosan változás, lassan eljön az idő, amikor a tudás visszafordíthatatlanul kivándorol az országból. Bizonyított, hogy a 25- 50 év közöttiek mennek el a legtöbben. Aztán majd már az épp az életüket kezdők. Statisztikák, felmérések bizonyítják, hogy az országból mára közel 800.000 ember ment eddig külföldre dolgozni. Ők nem a közmunkás rétegből mentek el. Ők a szakmájukat profi módon művelők táborából vándoroltak ki, ezzel szegényítve a még itthon maradt szaktudást. Lassan csak kevésbé hozzáértők, a kontárok, és a közmunkások maradnak az országban. Lassan nem lesz, aki értene is ahhoz, amit csinál. Olyan lesz majd minden, mint most a kormány politikája, hogy hiába tűnik valami jónak, attól még a valóságban a szerelés után is csepegni fog a csap. Az autók lerohadnak az út szélén, a betegek meg kísérleti alanyok lesznek a kórházakban, és vagy sikerül meggyógyulniuk, túlélniük, vagy nem.

Orosz rulettet játszanak az országgal, és csak a vakszerencsén múlik, mikor töltik be az éles töltényt, ami pontot tesz erre az ámokfutásra. Ha esetleg egyszer talán felébredünk, ha majd egyszer valamikor végre megjön a nép esze és bátorsága, ha majd félreteszi egóját, és nem ellenségként, hanem társként tekint a mellette állóra, akkor is nagyon nehéz lesz majd visszacsábítani a most elment tudást. Hatalmas erőfeszítésekre lesz majd szükség, hogy a kivándoroltak hazatérjenek, hogy higgyenek újra, és bízzanak a hazájukban. Nagyon nehéz lesz, higgyétek el. Nehéz, ha nem lehetetlen majd a többséget hazacsábítani. Generációk megszerzett tudása fog végérvényesen kimaradni, és ez által elveszni a magyar fejlődésből, amit már nem lehet pótolni. Az új tudás megszerzése pedig sok idő és rengetek munka, pénz. Ezt dobjuk ki ma folyamatosan az ablakon. Ezért is lenne sürgető, hogy a nép végre megértse, minden nappal egyre jobban a bőrére megy a játék.

Magyarországot ma nem/sem a tudás uralja. Magyarország ma is, vagy még mindig a ki kinek a valakije országa. Ma is az határozza meg a sikert, hogy ki kit ismer, ki melyik táborhoz tartozik, vagy van-e elég pénze megvenni a „sikerét”. Vezető pozícióban ülnek emberek, akik nem értenek az adott területekhez, de nagyon pöpecül tudják eljátszani, hogy náluk a bölcsek köve. Ha az életről és a túlélésről lenne szó, kihalnának. De ők, mivel ismernek valakit vagy rokonok, családtagok, a tábor tagjai, esetleg seggnyalói, ezért vezető pozíciókat, trafikokat kapnak, magánkórházakat csinálhatnak állami pénzen, vagy túlárazott stadionokból gazdagodhatnak, csak mert úgy gondolják: ez nekik jár, mert a szerencse a Jóisten és külön Orbán.

Egy következetesen magoló diák el tud végezni egy egyetemet. Ehhez semmi más nem kell, csak idő és szorgalom, hogy be tudja magolni az adott tananyagot. Kell hozzá egy kis kitartás is, de a végén kap egy diplomát, egy papírt, amit aztán bőszen lobogtathat. A tudást nem szerezte meg ugyan, de van papírja. Ezzel, meg a rokoni, baráti vagy pártkapcsolatok kihasználásával aztán beülhet egy bársonyszékbe, kinevezhetik valamilyen posztra, mert ő XY valakije, vagy ő egy adott párt tagja.

Eklatáns példája ennek a trendnek a mai hatalom. Olyan emberek ülnek döntéshozói székekben, akiknek papírjuk van ugyan, de a fejükben a pozícióhoz szükséges tudás nincs meg. Elvegetálnak ebben a helyzetben egy darabig, amíg ki nem derül a hozzá nem értésük. Akkor legfeljebb kapnak egy másik pozíciót, egy másik bársonyszéket. Ez a mentalitás aztán oda vezet, hogy a fejlődés útján egy tapodtat sem lehet haladni, hisz ha a vezetés dilettáns, csakis a túlélésre tud játszani. A beosztottak látják, hogy nem megy a szekér, folyamatosan jelzik, hogy ezt meg ezt kellene csinálni, de ha elfogadná a vezetés az ötleteket, ezzel csak azt bizonyítaná, hogy egy beosztott jobban tudja, mit kell csinálni, mint ő. Ezért aztán persze, hogy eltapossa a javaslatokat, hiszen a fejlődésnél is jobban félti a székét, amiben ül. Ez a vezetői székben ülő dilettantizmus aztán oda vezet, hogy előre egy tapodtat sem megy az ország. Ezért van restauráció, sok felesleges pótcselekvés, nincs racionális gondolkodás, rengeteg papírt gyártunk a hivatalokban, aztán meg rengeteg felesleges előírást alkotunk, hogy ezek a papírok elkészülhessenek. Aztán ezek olvasásával, ide-oda pakolgatásával megy az idő, addig sem kell vele érdemben foglalkozni. Ezer meg ezer felesleges jogszabály, előírás van ma érvényben, amelyek között elvész a gyerek, és persze a tudás. Mert az meg egy idő után feladja, hisz pont a tudással nem lehet ma ebben az országban előrébb jutni. Ezért aztán a legjobb esetben is egyhelyben topogunk. Ez a mentalitás annyira beleégett a társadalomba az évtizedek alatt, hogy már nem is törekszenek az emberek a valódi tudás megszerzésére, annak a fejlesztésére meg még annyira sem. Az iskoláik elvégzése után sokan egy életre letudják a tudás további hajszolását, vegetálnak, elvégzik a napi rutinmunkájukat úgy ahogy. Nyilván nem élvezik, kínlódnak egész életükben. A lényeg, hogy ők valakiknek a valakijei.

Az oktatásunk évtizedek óta rossz, de a változást sürgető, alulról jövő hangokat nem akarják meghallani az illetékesek. Félnek, hogy egy beosztott okosabbnak tűnik majd, mint egy igazgató, és az hogy néz már ki. Persze egyértelmű lenne, hogy akár helyet is cserélhetnének. De hát azt mégis hogy? Nehogy már egy hozzáértő ember üljön abban a bizonyos székben, ugye.

Szóval így megy ez Magyarországon. Dilettánsok ülnek a bársonyszékekben, a tudás meg elnyomva kallódik valahol a padlón. Jobb esetben lelép az országból. Most épp a szüljük tele az országot hitelből program van műsoron. Ehhez egy kis adalék. Magyarországon, évente kb. 130 ezren halnak meg, és kb. 94 ezren születnek. Ez a sokéves átlag. Évente kb. 30-40 ezer azon halálesetek száma, amelyek megmenthetők lennének. Zöme aktív korú ember. Van még kérdés? De világelsők vagyunk láblevágásban. Remélem, akik ezért felelősek, azoktól is elkésik majd a mentő, hogy aztán kénytelenek legyenek ott állni a gödör mellett. Temessék el anyjukat, testvérüket vagy a gyereküket, érezzék a tehetetlen, indulatot és fájdalmat, érezzék a visszacsinálhatatlan tényt, hogy a szánalmasan önző dilettantizmusuk, vagy éppen a félelmük miatt halt meg az, aki pótolhatatlan.

Már nem hiszek egy jobb világban Magyarországon. Ha tegnap bátran mertünk volna változtatni, akkor is kellene minimum 50 év a fejekben dúló mentalitás megváltoztatására. Ha egyáltalán sikerülne, hisz példa rá a történelmünk, hogy ez itt ezer év alatt még nem jött össze.