December 10,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Vasárnapi mese

Arra ébredt, hogy marhára elzsibbadt a bal karja. Valahogy a teste alá csavarodott, elfeküdte. Egy ideig dörzsölgette, majd amikor alább hagyott a bőre alatt a hangyainvázió, felállt. Aztán azzal a lendülettel le is ült, mert a sötétben nem látta a feje felett a sziklát és jól hókon csapta magát vele. Már óvatosabban elkúszott odáig, ahol fényt látott beszűrődni. Próbálta kilökni az ajtót, de rájött, hogy valami hülye egy nagyobb követ tett a kijárathoz. Hosszasan küszködött, mire sikerült elgörgetnie az akadályt és ki tudott mászni a szabadba.

Mivel nem akart egy szál alsógatyában mutatkozni, maga köré tekerte a lepedőt, amit valaki gondosan ráterített előző este és elindult a faluba. Erősen korgott a gyomra, gondolta, szerez valami ennivalót, aztán átgondolja a teendőket. Merthogy vannak teendői, ebben teljesen biztos volt. Hogy pontosan mik ezek, azt nem tudta, eléggé elzombisodott az agya. Biztosan a hosszú alvástól.

Pénze nem volt ugyan, de szerencsére belebotlott egy jókedvű társaságba, akik annyira viccesnek találták a szellemnek maszkírozott szakállas alakot, hogy meghívták az asztalukhoz és meg is vendégelték. Belakmározott a friss kenyérből és  halból, jóféle borral leöblítette. Evés közben figyelmesen hallgatta a vendéglátói beszélgetését. Mire jóllakott, már tudta is, hová kell mennie. Azt is megértette, hogy nagyon sokat aludt. Annyira sokat, hogy minden megváltozott, abból a világból, amelyet ismert, már semmi nincs. Elmúlt, elenyészett mindaz, ami ismerős volt számára. Nem baj, tele a hasa, tudja a feladatát, mással nem törődött. Még útbaigazítást kért az asztal körül vidáman beszélgető emberektől és elindult a mutatott irányba.

Rengeteget gyalogolt. Ha talált egy patakot, abban megfürdött, ivott belőle. Fura íze volt a víznek, de a hasmenésen kívül más baja nem lett tőle. Az erdőben néha talált bogyókat, azon élt. Később összetalálkozott másokkal, akik szintén arra mentek, amerre ő. Tőlük kapott némi élelmet, egy kedves idős hölgy megajándékozta egy kissé rongyos, de tiszta pulóverrel, egy férfi neki adta az ünneplőnek tartogatott nadrágját, amelyik pont olyan kopott volt, mint a nem ünneplő, de mivel összesen csak két nadrág volt a tulajdonában, elnevezte őket hétköznapinak és ünnepinek.

Ünneplő nadrágban és ajándék pulóverben gyalogolt tovább, út közben szóba elegyedett egy családdal. Amikor megtudta, hogy ők is oda tartanak, ahová menni szeretne, már velük is maradt. Együtt szálltak be abba a fura csónakba, aminek nem fából volt az oldala, hanem valami különös, puha anyagból, nagyon szorosan ültek egymás mellett és amikor már minden oldalról víz vette körül őket, akkor imádkozni kezdtek. Érdekes volt hallgatni a szavaikat, az imában előadott kívánságaikat. Éppen elszunnyadt – ülve, mert lefeküdni nem lehetett, mivel nem volt hely a csónakban – amikor kitört a vihar. A hullámok úgy dobálták a lélekvesztőt, mint pajkos gyerekek a labdát. Az emberek sikoltoztak, aztán csend lett.

Visszafordította a csónakot, kiborította belőle a vizet és sorra besegítette az útitársait. Egy kislányt messzebbre sodortak a hullámok, az anyja sikoltozva gyászolta. Nyugi, mondta a nőnek, nincs baja a gyereknek. Érte ment, kiemelte az arccal lefelé lebegő kis testet, a karjába vette, kisimította a szemére tapadó hajtincseket. Mire a csónakhoz sétált vele, a gyerek már vidáman nevetett. Nem lett baj, mindannyian elérték a kikötőt.

Emberek jöttek eléjük. Kaptak meleg pokrócot, ételt, vizet. Azt hitte, már megérkezett oda, ahová menni akart. Hiszen annyira kedvesek voltak vele az idegenek, hogy csakis ez lehet az a hely, ahol azok a jó emberek élnek. A szálláson, ahová vitték őket, kiderült, hogy ez még nem az a hely, odáig hosszú út vezet. Mutattak egy térképet is, hogy merre kell menni, bár különösnek találták, hogy miért akar eljutni oda. Csendesen mosolygott, mert tudta, hogy amint az emberek megtudják,micsoda hely az, mindenki oda akar majd menni, mert ott a legjobb élni.

Gyalogolt tovább. Éjjelenként bokrok alján aludt, néha találkozott jó emberekkel, akik adtak neki némi élelmet. Végül elért egy kerítésig. Azt mondták neki, ott, az éles pengékkel kirakott drótok mögött van az, amit keres. Elindult a kerítés mellett, hogy megtalálja a bejáratot. Kaput nem talált ugyan, de egyszercsak elfogyott a kerítés. Besétált végre álmai földjére. A távolban egy falut látott, arra indult hát. Izgatottan várta, hogy végre találkozhasson azokkal a csodálatos emberekkel, akik ismeretlenül is őt tartják példaképüknek, az ő tanításai szerint élnek. Tiszták, jók, bőkezűek, önzetlenek. Csodálatos nép. Különleges.

Amikor meglátta az első nőt a falu szélén, boldogan integetett neki, de az sikoltozni kezdett. Mi lehet a baj, gondolta, talán a hosszú út túlságosan megviselte, ijesztő lett a külseje? Az nem lehet, hiszen az előbb talált egy patakot. Megfürdött, a ruháját is kimosta, még a haját is kifésülte, most tisztán szálldosott az arca körül. Idáig jutott a gondolkodásban, amikor az első férfi odaért. Testvérem, tárta boldog ölelésre a karját, így az első ütés nem a fejét, hanem a könyökét roncsolta szét. A többi ütést már nem érezte. Az első és utolsó, amit hallott, ez volt: rohadt migráns! Nem értette, de tetszett neki a dallama. Milyen szép nyelv, gondolta és többé már semmit nem gondolt. Megérkezett végre Mária országába.

 

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.