Augusztus 19,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Nincstelenek

Tegnap öt éve halt meg Borbély Szilárd. Ma is úgy gondolom, ahogyan akkor, amikor a Nincstelenek megjelent, hogy az a könyv a világirodalom egyik legnagyobb, semmihez sem hasonlítható, kiemelkedő műve. Ő még olvashatta, amit akkor írtam róla, amikor elküldte nekem a könyvét:

A könyvben nincs egyetlen történet sem. Eleje, közepe és vége sincs a könyvnek. Egyszercsak elkezdődik, akkor jönnek egymás után a betűk, aztán egyszercsak abbamarad. Nem jut el valahonnan valahová. Azaz nincs fejlődés. Visszafejlődés sincs. Rejtély sincs. Titok sincs. Semmi sincs.

A könyv szavai és mondatai ide-oda bóklásznak, de nemcsak azt nem tudom megmondani, mikor, azt sem, hogy hol. Egy faluban. Az is lehet, hogy egy falu fölött, úgy egy méterrel. Néha ezer méterrel. Olykor ezer kilométerrel. Miközben az van odaírva, hogy milyen a budi. Mi van benne és milyen büdös. Oldalakkal később megint le van írva valami, amit már mintha olvastam volna oldalakkal ezelőtt, de ez most más. Valószínűleg véletlenül. Csak mert nem emlékszik rá, hogy már van valami ilyesmi, és most megint eszébe jutott.

Hogy kinek? Ja azt nem tudom. Ez is olyan összevissza, hogy ki mondja. Egy gyerek. Aki hol hatéves, hol tíz, hol nem tudom, mennyi (a hatot meg a tízet is csak úgy mondom, találomra, arra vigyáztam, hogy ne legyen prímszám), de leginkább valami felnőtt, aki kintről és fentről szemléli ezt az egészet, de aztán hamar rájövök, hogy nincs itt felnőtt sem, mert egy felnőtt legalább azt tudja, hogy ha egyszer mesélni kezdek, akkor annak a mesének van egy története, vagy legalább sok kis epizód, gusztusos kis adomák, szájról szájra jártak. Ebben a könyvben nincs ilyen. Ahogy elkezdődne valami felnőttes, rögtön megszólal megint a gyerek.

Az íráskép, mint a Bibliáé. Nincsenek gondolatjelek, nincs, hogy ki mondja, miért mondja, hogyan mondja, amit mond, egyszerűen csak mondja. A mondatok egyszerűek és rövidek. Hemingway és Móricz meg a többiek, akik megpróbáltak így írni, kimódoltak, csináltak, folyton rajtakapom őket, hogy csak pózolnak. Ehhez a könyvhöz képest meg különösen.

Amikor az anyósom 1963-ban bemutatott Ottlik Gézának (stílusosan a Lukács napozóteraszán), még nem olvastam az Iskolát. Az anyósom azt mondta, ne azért olvassam el, mert Cipi a család barátja, hanem mert fontos könyv. Egyedül tudja azt, ami úgy általában az egész irodalom dolga különben, benne van a világ.

Én most valami hasonlót akarok mondani. Ne azért tessék elolvasni a Nincsteleneket, mert én mondom, és aki engem olvas, az mégiscsak a családhoz tartozik, hanem mert fontos könyv. Benne van a világ.

Életemben nem olvastam ilyen bonyolultan és rafináltan szerkesztett könyvet. Amiben így váltják egymást, olykor egyetlen mondatba összetorlódva az idősíkok, a nézőpontok és csak azért nem mondom, hogy a cselekményszálak, mert nincs cselekmény. Különben az ilyesmit, hogy “szerkesztés” meg “idősíkok” nekem hivatalból tudnom kell, mert ez a szakmám, de csak nagyképűsködöm, értelmes ember nem észlel a könyvben ilyeneket, észre sem lehet venni. Lehet, hogy nincs is. Csak én gondolom úgy is mint fene. És nem azért nem lehet abbahagyni, mert az ember nem hiszi el, hogy lehet könyvet írni cselekmény nélkül, és irtó izgatottan várom, hogy mikor fog már történni valami. Nem várom, mert az első oldalon kiderül, mire számíthatok. Hidegrázást kapok, amikor az irodalom felkent tudósai és más bennfentesek azt mondják, hogy a „szöveg”, ez a szó itt nem fog szerepelni, de azt is hiába várják, hogy előkerüljön a „regény” vagy a „nagynovella” vagy mit tudom én, mi.

Ez egy könyv. Még azt sem mondhatom, amit ugyancsak Ottliktól tudok, hogy egy könyvről akkor lehet megtudni, miről szól, ha elolvasod. Más lehetőség nincs. Mert erről a könyvről akkor még nem lehet tudni, ha elolvasod. Nem, nem. Nem kell újra elolvasni. Csak hagyni kell neki időt. Akkor majd kiderül, ebben a könyvben benne van a világ. Olyan fundamentumszinten. Úgy értem, enélkül nem lehet megérteni a többit.

Parasztok között éltem le a gyerekkorom meghatározó részét. A többit meg prolik között, akik mint tudjuk, annyiban különböznek a parasztoktól, hogy zárt beépítésű utcákban laknak emeletes házakban, és már semmire sincs mentségük, mert már a földet is kihúzták a lábuk alól. Nekem ez a könyv nem tud újat mondani, mindent átéltem, ami ebben benne van.

De ezt így nem tudtam. Hogy mi miért van az életben.

A kutyák mindig éhesek, majd megőrülnek. Tépik a láncot. Szabadulni szeretnének. Nekifutnak teljes erőből, de a lánc visszarántja őket. A nyakukon van a lánc megcsomózva. A rántástól az ugatásból hörgés lesz. Vannak, akik szeretik bosszantani őket. Ezt élvezik. Odaállnak a kutya által kitaposott szakasz szélére, ahol már nincs fű. Ott biztonságban vannak. Kis vesszővel ütik a kutya orrát. Van olyan kutya, amely sokáig bírja a tehetetlen dühöt. Rángatják a láncot, hörögnek és hánynak a fulladástól. Egyszer eljön minden kutyánál az a pillanat, amikor összeomlik. Későn fogja fel, hogy egy millimétert sem tud előrébb menni. A kínzója hiába van ott az orra előtt, mégis elérhetetlen. A kis vesszővel a kutya orra hegyére mért pici ütések egyszer csak összegződnek. Hiába a vicsorgás, hiába a düh, hiába az erő. Egyszer csak a legbátrabb kutya is elszalad és el akar bújni. Menedéket keres. Vinnyogva lapul be az oldalára állított almásládába, amely a háza a beledobott rongydarabbal. Vagy keres valami farakást, és megpróbál behúzódni alá. Vinnyogva dugja be a fejét valahová. A kihevült test reszket, mint a kocsonya. Ha nincs más, akkor a mancsai közé dugja be a fejét. Mert összeomlott. Már többé soha nem lesz szabad. Már hiába engedik el. Csak félelmében ugat. De retteg.

Másnap még valami eszembe jutott, azt is ideidézem most:

Van kollektív félelem? Lehet történelmileg gyávának lenni? Jellemtelen gazembernek? Nem azt kérdezem, ad-e felmentést a történelem egy népnek, amiért folyton csak behúzódik a sarokba, még kevésbé azt, hogy az egyes ember, a tisztséget viselő ócskalelkű bugris, aki egy országot nyom bele a mély süllyedésbe, menthető-e, mert olyan volt az elmúlt 600 év, hogy az csak nyomorúságot hozott. Csak azt kérdezem, magyarázható-e a történelemmel, ami itt történik.

Azt írja Borbély Szilárd a Nincstelenekben a kutyáról, hogy „…A kis vesszővel a kutya orra hegyére mért pici ütések egyszer csak összegződnek. Hiába a vicsorgás, hiába a düh, hiába az erő. Egyszer csak a legbátrabb kutya is elszalad és el akar bújni. Menedéket keres.”

Én eddig úgy véltem, csak tanulatlan maradt ez a nép, megalázott és egykedvű, és mint ilyen hagyta magából előbújni a rossz minőségű alakokat, nagyobb számban, mint a többi nép. És rosszabb minőségben. Jöttek dózsák, kossuthok, horthyk, rákosik, kádárok meg ez a mostani falusi futballista.

Arra nem gondoltam, hogy az ütések összegződtek, és már csak dugjuk a fejünket a mancsaink közé. Hogy ez a nép már csak keres valami farakást, „…Mert összeomlott. Már többé soha nem lesz szabad. Már hiába engedik el. Csak félelmében ugat. De retteg.”

Azt régen tudom, hogy a falusi futballista retteg, hogy félelmében ugat. De van kollektív rettegés?

Kell lennie. ’48 nem magyarázható mással. ’56 sem. A butaság kevés. Egy tudatlan, ostoba tömeget nem lehet belehajszolni a szabadságharcnak nevezett öngyilkosságba, a Kossuth nevezetű demagóg világripacs (Jóreggelt Európa, 2013. november 29. Számtan 2.) kiabálhatott volna bármit, ha nem összegződnek azok a kis vesszővel mért pici ütések. Már akkor is évszázadok óta.

„A buszhoz reggel sokan kijönnek. Nem utaznak sehová, csak megnézik, hogy ki megy aznap valahová. Meg hogy kik ülnek rajta. A pici ablakból fáradt, elgyötört szemek pislognak ki. Öregek utaznak a gyerekeikhez. Kismamák visznek babákat kivizsgálásra. Betegek, akiket beutalt a körorvos a járási kórházba. Csak akkor szállnak buszra az emberek, ha baj van. Ha valamilyen hivatalos ügyet kell intézni. Felveszik a fekete ruhájukat. A fehér inget szorosan rágombolják az ádámcsutkájukra. Alázatosan kopognak párnázott ajtókon. Kezükben tartják a kalapjukat. A kendő kacsutját az asszonyok szorosabbra húzzák. A bogot mi kacsutnak hívjuk. Az utazás sose jelent jót.”

Van még kérdés? A szabadságról?

Azért még majd gondolkodom.

Nekem nem nagyon van kérdésem. Amióta Szilárd meghalt, kedvem sem nagyon van kérdezni. Azért időről időre nekifutok. Valamelyest helyette is kérdezek.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS