Május 22,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Ennyi az igénye ennek az üledékrétegnek

Láttam valamikor egy kisfilmet egy mosómedvéről. Az állat megsérült, ezért bekerült egy menhelyre. Ott meggyógyították és amikor már egészséges volt, visszavitték az élőhelyére és szabadon bocsátották. A mosómaci azonban máshogy gondolta. Néhány napon belül felbukkant a menhely kerítésénél, átölelte a kapu vasrudaiból az egyiket és ott csüngött könyörgő szemekkel. Nem akart szabad lenni.

Ezt még értem is. A menhelyen biztonság van, hiszen oda nem jutnak be a ragadozók. Van kaja, nem kell érte megküzdeni. A mosómaci eléggé szociális lény, nem ragaszkodik a szabadsághoz, tökéletesen jól elvan az ember közelében.

De az ember nem mosómedve. Általában. Úgy tűnik, én az embereket nem értem. Vagy csak a magyar embereket nem. Az úristennek nem akarnak szabadok lenni. De semmi pénzért sem. Fürtökben lógnak a kurva kerítésen, egymás fején taposva próbálnak visszajutni a rácsok mögé. És rohadtul nem arról van ám szó, hogy a rácsok mögött védelem van, ott biztonság és jólét van, kint pedig nincs. Francokat. A rácsok mögött bűz van, élősködők vannak, sötét van, szűk helyen szorongás van és néha odavetett moslék van. A friss gyümölcs helyett penészes kenyérhéj, a simogató szél helyett állott, áporodott, dohos levegő, napfény helyett sötét, kényelmes élettér helyett zsúfoltság és én nem és nem értem, miért.

Próbálok rájönni évek óta. Én ugyanabban az országban nőttem fel mint azok, akik aléltan tapsikolnak az eléjük vetett mócsingoknak. Nézem a vastagon sminkelt boldog arcokat, a vezéren rajongva csüggő szemeket, a kacarászást, amikor a dakota elsüt egy viccet és a boldogságtól kipirult arcokat, ahogy gyorsan átgondolják: mennyit szakíthatnak az új szavazatvásárlós bulin?

Merthogy ez történik ám. A külhoni szavazatok megvásárlása után most Orbán éppen felvásárolja a belhoni szavazatokat is. Pont annyit fizet, amennyibe az adott célközönség kerül. Akinek elég a közmunka, az azt kap, akinek a közmunka reménye is elég, az azt. Mások két kiló krumplival is beérik, egy csomag száraztészta mellé és megvan a szavazat. Néhol ötezer a vételár, másoknak vásárlási utalvány dukál. Helló, röfik! Most már feljebb másztunk a kupacon, itt igényesebbek nyüzsögnek. Ide már a két kiló krumpli nem elég, többe kerül a napi smink, amit az arcára ken. A vásárlásiutalvány sem játszik, a spéci borotva drágább, amivel divatosan borostás hajléktalanra csinosítja magát reggelente. Itt már trafik kell, egy hely valamelyik alapszervezetben, annak a reménye, hogy ha elég szorgalmas és elég lojális, akkor majd feljebb kúszhat – a másik vállán, hátán, élete árán is akár – és többet lophat. Kurvasokat lophat. És van ám jelentkező dögivel. Ambiciózus ifjak törtetnek azért az egy megüresedő helyért.

Én nem értem ezt. Az országot úgy általában sem értem, ezeket a fiatalokat még annyira sem értem. Az ő szüleik a Kádár-érában nőttek fel. Tudják, tudniuk kell, hogy mi az a bezártság. Amikor nem lépheted át a határt, amikor propaganda megy a tévé egyetlen csatornáján, amikor nem jut be az országba külföldi újság, tévéadás, és amikor te nem jutsz ki a kerítésen, csak gondolod, hogy odakint más világ van. Ezeknek a tapsikoló-csörtető-törtető ifjaknak a szülei átélték ezt. Mire nevelték a gyerekeiket?

És nem értem a többieket sem. Mondjuk legalább négymillió embert nem értek. Azt értem, ha valaki eleve jobbágymentalitású, előgerinchúros és buta, mint a székláb. Az rajong akárkiért, neki aztán mindegy, hogy a vezért Jánosnak, Viktornak, Ferinek vagy Gábornak hívják. Csak lehessen ájultan imádni, szolgálni és főleg az a valaki mondja meg neki, ő most mit csináljon, kit szeressen, kit utáljon, ki ellen harcoljon. Ennyi az igénye ennek az üledékrétegnek.

Értem azokat is, akik elég határozott elképzelésekkel rendelkeznek, ehhez igyekeznek megtalálni azt a pártot, amelyik nagyjából lefedi az elvárásokat. Ez teljesen rendben van.

A maradékot azonban nem értem. Akik leszarják ezt az egészet, akiknek teljesen mindegy, hogy mi lesz. Akik kétségbeesetten kapaszkodnak a retkes kapurácsba, el nem engedik semmi áron, szorítják, ameddig ott döglenek éhen a rácson csüngve. Mert se a szabadságba nem akarnak menni, se a biztonságosnak vélt langyos mocsárba nem.

Az a baj ezzel, hogy annyian kapaszkodnak a kurva kapuba, hogy ki sem lehet nyitni és be sem lehet csukni rendesen. Azok ott képtelenek eldönteni, hogy mi a faszt akarnak, hogy kimennének, vagy bemennének. Leginkább semmit nem akarnak, csak annyit, hogy hagyják őket békében ott csüngeni, ne kelljen már nekik dönteniük semmiben. Ez fasza is, csak közben arra kárhoztatják a többieket, akik képesek voltak dönteni valahogyan, hogy kívülről vagy belülről, de azt a retkes kerítést bámulják és ne legyenek képesek szabadon mozogni. Mert ameddig ezek az idióták vastag rétegben ott csimpaszkodnak a kerítésen, a kapun és egymáson, addig se kimenni, se bemenni, se a tetves kerítést ledönteni nem lehet. És ezek négymillióan csüngenek ott. És még csak nem is értik, mekkora barmok. Na, ezt nem értem én.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS