Szeptember 22,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Freud is állva tapsolna, ha ezt látná

Nagyot futott már megint a doktorminiszterelnök úr soros péntek reggeli igehirdetésében, bár megszokhattuk tőle – különös tekintettel mióta a migrációs válság felütötte a fejét és az elvetélt sufnijogász megélhetésileg belecsimpaszkodott (és az nem tegnap volt) -, hogy egyetlen olyan pénteki monológot nem bírt még lenyomni, amiben ne az őt hatalomban tartó beteges rögeszméjét puffogtatta volna, leszarva a mindennapok húsba vágó rögvalóságát. Egészségügy, oktatás, társadalmi rohadás? Ugyan már.

Ma sem volt ez másképp, de mivel semmi kedvem ingyenes felületet biztosítani a szégyennel teljes, nettó hazug sorosozásának (23 másodpercenként egyet sorosozni, újabb világrekord), az Európai Unió kifutó szériájára zúdított mocskolódásának, de a gazdasági sikerekkel kapcsolatos hőzöngéseinek és a családügyi nemzeti kamukonzultáció köré kerekített rablómeséjének sem, álljon itt egyetlen, Freud mestert megszégyenítő kiszólása Puritánia teljhatalmú urának.

A néplélek húrjainak világszínvonalon teljesítő pengetője remekbe szabta, mit gondol nemzetté válás útján megtorpant magyar népről,  amelynek nyakán kilenc éve megszakítás nélkül pöffeszkedik, és amelynek immár a Várból köpködheti – nem csak szimbolikusan – a fejére a szotyolahéjat:

Nehéz nép a mienk, tehát sikeresnek lenni Magyarországon az nem egyszerű dolog, és nem csak azzal kell megküzdeni, hogy a sikerhez teljesítmény kell, hanem a közeggel is. Tehát Magyarországon sajnos a közeg az nagyon ritkán inspirál bennünket sikerre, kiemelkedő teljesítményre. Az, hogy a legnépszerűbb kártyajáték az az ulti, ami arról szól, hogy ha valamit akarsz csinálni, akkor neked egyedül meg kell küzdened két másik emberrel, akik összefognak veled szemben, hogy ne sikerüljön, amit akarsz, ez sok mindent elárul rólunk. Tehát itt nagyon nehéz alkotni ebben az országban, de mégis mindig voltak emberek, akik ezt vállalták.

Nem tudom, hány ember van, akinek Magyarországról az ulti nevű népnemzeti mulatság jut eszébe (egyáltalán vannak olyanok, akik ismernek élő embert, akinek a kikapcsolódás, a kultúra és a sport netovábbja az ultizás), de nagyjából mindent elárul az országról és annak miniszterelnökéről, hogy ezzel a kocsmai dumával, ezzel a primitív hasonlattal eredményesen lehet zsibbasztani a nagyérdeműt. Aki – mármint a miniszterelnöknek csúfolt bakelitjogász – odáig fajult az egybites dakota bölcsességek mantrázásában, hogy egy állítólag közkedvelt (felcsúti kivakarózott körökben egészen biztosan népszerű) kártyajátékból szerinte simán levezethető a nép lélektana. Az ultiból, basszameg, az ultiból. Mert ugyanis ez a kultúránk nekünk, amit meg kell védeni.

Miután olyan távol áll tőlem az ultizás – rólam is sokat elmond, hogy nem tudok ultizni, vagy ha tudtam is, elfelejtettem – mint a stadionépítés az egészséges életmódtól, csak annyit tudok megállapítani, hogy megérkeztünk. Bő nyolc évnyi teljhatalommal uralkodás és illiberális ámokfutás után, aminek köszönhetően az egyébként is tehetősek még gazdagabbá, az életvitelszerűen kiszolgáltatottak még szegényebbé váltak, Orbán megtalálta a NER sifonérjában minden bajok okát: az a kibaszott közeg, az tehet róla. Miután ma már nincs olyan területe a tyúkszaros életünknek, amit ne a NER ragacsos váladéka töltene ki, miután már nincs egyetlen talpalatnyi hely, ahol ne a hatalmi mámorban fetrengő fideszhuszárok osztanák a lapokat, kiderül, hogy a nép tehet róla. Mert itt a cselekedni akaró, teljesítményt produkálni képes embereket lehúzza a közeg. Mert nehéz nép a mienk.

A szememre lehetne hányni – nem mintha az én dolgom volna -, hogy mennyivel hasznosabb lenne programokat és konkrét cselekvési terveket írnom, pontokba szedett javaslatokat tennem, amelyek alapján az igénytelenséghez és a pofájába szaráshoz szokott magyar nép legközönyösebb csoportja is felfogja az agyával, hogy mekkora a baj, hogy felemelje a seggét és ne várja meg 2030-at, hogy elküldje a vérbe a kizsigerelőit. Hogy ne mondhassa azt, hogy nincs mire, nincs alternatíva, mégis ki tudná ezt jobban csinálni, pontosan hogyan és mit? Itt a bizonyíték, hogy szart kellenek ide programok, elképzelések és alternatívák. Ahol egy ország miniszterelnöke az ulti nevű kártyajáték (értsd: egy kibaszatos zéró összegű játszma) szabályai szerint gondolkodik a társadalmi és politikai szerepvállalásról és az istenadta népről, és még szégyentelenül bele is tolja az alattvalók sápadt pofájába, ott nem kellenek programok.

Semmiféle alternatíva hiányára nem lehet már ráfogni, hogy itt tartunk. Hogy miután törvényesen kilopta a közeg alól az országot (tudom, tegyek feljelentést, és ne vádaskodjak), miután egy aluliskolázott gázszerelő néhány év alatt papíron a leggazdagabb magyarrá avanzsált (valójában a fényestekintetű ultizóbajnok zsírosodott degeszre, most éppen a Budapest Bankot viszi), nem a tolvaj tehet a sokak nyomoráról, hanem a sokak tehetnek arról, hogy ennyire nehéz sors jut a cselekvésre magukban hajlandóságot érző felkent geciknek.

Ha innen nézzük, böszme nagy igazság ez, Freud is állva tapsolna, ha ezt látná, hallaná. Az elfuserált erkölcsi vakondtúrás ma reggel is felkelt, könnyesre csípte a szemét az ellenszél, amiben nap mint nap dolgozni kénytelen, felegyenesedett miután megint derékon vágta Soros és a balliberális médiatúlsúly, majd becaplatott a közpénzrádióba elhalandzsázni, hogy a fényes nemzeti sikerek legújabb ellensége valójában a közeg. Amely a magyar néplélekben keresendő.

Nagy igazság, doktor úr! Ma Magyarországon sikeresnek lenni valóban nem egyszerű dolog, miután a siker záloga leginkább a seggnyalási hajlandóságban és a kinyalandó seggektől mért távolságban keresendő. Baromira nem inspirál semmire rengeteg embert – legfeljebb arra, hogy fogja az életét, becsomagolja egy bőröndbe és megpattanjon -, amikor azt látja, hogy a boldogulás kötelező alapanyaga az erkölcsi árvízkárosultság, a párthűség és az elvtelenség. Igen. Lehangoló és elkeserítő, hogy a sikerhez, a pofátlan habzsidőzsihez elegendő beházasodni a miniszterelnöki dinasztiába, vagy a felcsúti szomszédságba születni, vagy örök hűséget esküdni egy alávaló diktátorkezdeménynek.

Nos, ha innen nézzük, a közeg egy részének ez tökéletesen megfelel, a kártyaasztal mellett sört vedelve, az újraosztott állami pénzek csöcsén lógva. Akinek ez nem felel meg – pláne, ha számára nem az ultizás, Mándoki zenéje és a szotyolaköpködés jelenti a magaskultúrát -, és tisztában van azzal is, hogy jobb helyeken egy országot, egy társadalmat nem zéró összegű játszmák alapján irányítanak (ahol egyesek csak akkor nyernek, ha kettesek veszítenek), az elmehet a kurva anyjába, bayerül szólva. A Stockholm-szindrómás 2,8 millió itt marad és dalolva írja alá akár saját halálos ítéletét is, ha azt a bálvány rakja eléje. És önként vállalt szolgasága megkoronázásaként tudomásul veszi, hogy bálványak hitt fogvatartója pofán röhögje és beletolja az orcájába, hogy ő tehet mindenről. És tényleg.

A pszichopaták is pont így csinálják. Az áldozat meg vagy végleg összeomlik és megtörik, vagy fellázad. Kicsit késő már, de azért még mindig lehetne választani.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!