Szeptember 28,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Belém már nem fér több tű, rám már nem fér több kitűző

Az élő közvetítések között váltogattam tegnap egész délelőtt. Jó volt látni, hogy vidéken sokan kint voltak az utcákon. Tudom, hogy ők többet kockáztatnak, mint közülünk sokan itt Budapesten, mégis megmozdultak. Végre! Olyan rég vártam már erre, nem maradhatok itthon én sem gyógyteát kortyolgatva. Nincs ilyen opció, nélkülem nem állhat le az ország – gondoltam nevetve és elindultam. Van valami erő, ami engem évek óta kihajt az utcákra. Ott kell lennem, meg kell mutatnom, hogy ott vagyok.

Kinek? Magamnak, a gyerekeimnek, az otthonról forrongó, lázongó barátaimnak. Az agyhalott ismerőseimnek, hogy fel tudják tenni az idióta kérdéseiket, amikre utána majd hosszan válaszolhatok – „Ugye milyen jó, hogy a te szemed még megvan? Látod, ez a demokrácia!” . (Persze, látom…) Akarom, hogy lássák a kamerák és rajtuk keresztül a hatalom, hogy eggyel több ember van jelen, akit nem tudtak még bedarálni, aki nem tartozik közéjük, főleg nem alájuk. Benne akarok lenni a kétszáz és egy millió közti becsléseikben. (Igaz az utóbbit már rég becsülték… Nincs kizárva, hogy a matematika törvényein is változtattak valamelyik éjjel.) Mindegy, azt érzem, hogy ott akarok lenni, megmutatni, hogy oda tartozom. Oda, a másik oldalra.

Azonban tegnap ismét elbizonytalanodtam, hogy hova is tartozom… Mert ahova utoljára éreztem, hogy tartoztam, ott pattanásig feszült indulatok voltak, düh, elszántság, tenni akarás, öntudatra ébredt emberek, füstbombák, sálak, zászlóerdő, könnygáz, kiszámíthatatlan – előtte csak híradókban látott, felgyorsított jelenetek, valamint robotként mozgó (mozgatott), félelmetesre beöltözött rendőrök. Lehet, hogy innentől Újpest – Fradi meccsekre kellene járnom? Mi lett velem? Visszafele megyek az időben, mint Benjamin Button? Mert, 2002-ben fiatalon, egy gyerekkel az ölemben még jólesett vattacukrot enni nyugodtan, mosolyogva a Városligetben a kormányváltók előmajálisán és közben azt érezni elégedetten, hogy igen, én megtettem. Itt voltam, megmutattam, kifejeztem, kinyilvánítottam, a gyerek is volt levegőn, távirányító pittyen, biztonsági öv kattan, indulhatunk haza, hasznos, jó kis délután volt.

Most, hogy eltelt tizenhat év, most érzem azt, hogy radikalizálódnék, ha kell? Ráadásul kezd az lenni a meggyőződésem, hogy kellene! Nincs más út. Nem hagytak. Már nem elégít ki a piknik hangulat. Már nem elégséges az ingyen meleg tea, bár nagyon jólesett, köszönöm! Már nem akarom többször meghallgatni, hogy kinek mi és miért és mióta rossz? Tudom. A felszólalók minden szavával egyet tudok érteni és tisztelem őket, hogy el merik mondani azokat! Köszönöm a „SZTRÁJK” feliratú (újabb) kitűzőt, de mikor vegyem fel? Köszönöm a kinyomtatott négy, öt, tizenkét pontot, de ismerem őket, sőt tudnék még írni melléjük párat. Örülök az ismerős arcoknak. (Mondjuk elég szomorú képet fest az állampolgárok közéletben való szerepvállalási hajlandóságáról, hogy összeköszönünk emberekkel, akikkel az évek során már felismerjük egymást arcról egy majd kétmilliós városban.) Jó és mókás érzés, hogy a hivatásos fotósok közül is odabiccentenek felém többen. (Szerintem nem tudják eldönteni, hogy – Ez a nő ”valaki”, vagy simán bolond, hogy mindenhol felbukkan, mint valami fantom. Biztos, hogy ezért vágnak be a híradásokba szinte mindig.) Szeretem nagyon a lelkesítő zenét, örülök végre a fiataloknak. Lehet dobolni, transzparenst készíteni, még O1G-s zsíros kenyér is volt.

Akkor? Mi van velem? Mi történt? Hova lett belőlem a vattacukor szagú „Peace & Love” érzése? Tudom a választ: kiölték. A FIDESZ, mint egy woodoo babába szurkálta belém a tűit. 2002-ben ezt még nem tudtam. Jöttek ugyan a tűk sorban, fájt is, de olyasmi ez, mint amikor beütjük a sípcsontunkat. Nagyon rossz, összerándul a test, aztán amikor megműtik például az ember bokáját és arra ébred, hogy csövek, zacskók és varratok súrlódnak a fekvőgipsz alatt a sebhez, akkor rájön, hogy mi a fájdalom. Az a kék folt a sípcsonton még semmi sem volt. Decemberre az én testem megtelt. Belém már nem fér több tű, rám már nem fér több kitűző. Én már nem akarok várni újabb dátumokra, újabb napfényre kerülő mocsokra, újabb leleplező cikkekre, újabb statisztikai adatokra, újabb egyeztetésekre, újabb színpadra!

Velem van a baj, vagy a többiekkel? Vagy csak simán nagyobb a testük és rajtuk még elfér egy – egy gombostű? Meddig?

rb

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!