NEHAZUGGY

Nyugdíjig kibekkeljük valahogy, vagy felállunk mielőtt belénk rúgnának?

Molnár Bálint | 2019. Január 13, Vasárnap | 9:59

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,629,337 forint, még hiányzik 370,663 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Aki még nem olvasta, tegye meg a kedvemért, hogy szán rá 5 percet. Szemléltetőanyagnak szánom az élére vasalt Nemzeti Sporttól (az elvetélt csatár kedvenc médiaterméke) 30 év munkaviszony után, tavaly ősszel elbocsátott Sinkovics Gábor minapi, megkésett, könnyesbús történetét. A kirúgása után bónuszként porig alázott publicista hattyúdalát, akitől úgy vált meg a Szöllősi György nevű udvari tányérnyaló által főszerkesztett, silány tudományos-fantasztikus, NER-propagandalappá züllesztett sportújság, hogy onnan személyes tárgyait és ereklyéit sem tudta elhozni. Az elvtársak szerint az olvasói leveleit, dedikált könyveit és egyéb relikviáit tartalmazó szekrénye ugyanis eltűnt. Volt, nincs. Hiába érdeklődött az újságnál, még az ügyvédi felszólításra sem reagáltak, ezért végül úgy döntött, feljelenti a Nemzeti Sportot, a tévé előtt sört büfögő, mániás fotelfutballozás nemzetstratégiailag magas szinten űző Orbán király házi lapját.

A kirúgott, többszörösen megalázott publicista írása első ránézésre, meg talán másodikra is megrázó olvasmány. Igen, végtelenül szar ügy lehet belülről megtapasztalni a 2010-es fülkeforradalom után fokozatosan konszolidálódott és mára teljesen önjáróvá vált NER működésének anatómiáját.

Hogy bizonyos szavakat átírnak a cikkedben (így lesz a sertéstelepből nyesttelep), mert azok túlságosan direkt utalást tartalmaznak az elvtársak pofátlan korrupciós ügyleteire. Hogy egész kritikus mondatokat szerkesztenek ki a cikkeidből, és mások mondják meg, hogyan írhatsz, mit gondolhatsz. Hogy annyi férfiasság nem szorul a kirúgásodat levezénylő pártkatonába (Szöllősi György főszerkesztő elvtárs), hogy legalább a szemedbe nézzen. Hogy minden nap rá kell döbbenned, a seggnyalás sokkal népszerűbb sportág, mint a futball. Hogy nem szeretik, ha nem tartozol közéjük, hogy bélyeget tesznek a homlokodra, és felcímkéznek.

Igen, végtelenül megrázó és megalázó. Csak miközben az ember belegondol abba, hogy milyen lehet önként vállalt rabszolgaként részt venni ebben a dakota, műkeresztény seggnyalók által működtetett világban, azért van ám ebben a fájdalmas cikkben néhány mellbevágóan önleleplező gondolat is. És én azt hiszem, hogy hiba lenne figyelmen kívül hagyni ezeket. Már csak azért is, mert ez, vagy igen hasonló történetek sok száz, sok ezer és tízezer emberrel meg fognak történni, ha már meg nem történtek. Sinkovics azt írja:

… egyszerű keresztény emberke vagyok, ám én mégis átkerültem a „másik oldalra”, mert ők úgy döntöttek. Vajon hogyan néznek tükörbe?

A seggnyalás a legnépszerűbb sportágunk. Ebben már világbajnokok vagyunk. S ha nekem bevette volna a gyomrom, ott a délutánonkénti pogácsázást a közeli pékségben a Szöllősi nevű oldalán, talán maradhatok. Vagy ha nem akartam volna olykor-olykor beleírni, belecsempészni a cikkeimbe egy-egy olyan szót, mondatot, ami kritikusnak tűnhet az ő szemükben…

Úgy voltam vele, majd írogatom a szögletarányt, a nyugdíjig, a Felcsút–Kisvárda meccsen. Hetven szerencsétlennel a lelátón, másik hetven szerencsés haszonleső a VIP páholyban (hivatalos nézőszám 825…) De nem hagyták.

Azt hiszem, hogy itt tényleg érdemes megállni egy szóra. Mint ahogy – sokan bármennyire is felháborodtak annak idején – meg kellett állni egy szóra Ürge-Vorsatz Diána megkésett eszmélése kapcsán. Amikor az elismert kutató a CEU kormány által vezérelt lerohanása kapcsán döbbent rá arra, hogy a politikai iszapbirkózásban nincsenek véletlen áldozatok, és az is sorra kerül, aki soha nem gondolta volna. Mert a legfontosabb mégis csak ez. Hogy a tükörbe nem csak azoknak kellene belenézniük (ha nyolc évig egyszer sem tették, pedig azóta csak egyre durvult a helyzet, ezután már nem fognak, nyugi), hanem minden Sinkovics Gábornak. Akár taxisofőr, akár anyagmozgató, akár pénztáros, orvos, villanyszerelő, egyetemi tanár vagy éppen patkányirtással foglalkozik.

Már sokszor hangsúlyoztam: nem azért mondom, mert nekem könnyű. Senkinek soha semmi nem lesz itt könnyű, ameddig – a publicista szavaival élve – övék a labda, ameddig ők jelölik ki, ki vehet részt a játékban. Nem török pálcát senki fölött, nem pattanok fel az erkölcsi magas lóra sem. Csak arra próbálok rávilágítani: attól, hogy ők úgy döntöttek, én dönthettem volna másképp. Nem azért, mert könnyű, nem azért, mert 20-25-30 év után olyan baromi egyszerű új életet kezdeni, főleg, ha szeretem és legjobb tudásom szerint végeztem a munkámat évtizedeken át, hanem mert ezt így nem csak értelmezhetetlen, de alighanem kicsit hiteltelen is. Az úgy egyszerre nem megy, hogy ha megtűrnek, maradok, ha beveszi a gyomrom, kihúzom nyugdíjig, mert legalább két évig minden áldott nap bevette a gyomrom (Szöllősi Gerinctelen György 2016. november 21-e óta főmufti az NS-nél, Sinkovics Gábort 2018 őszén rúgták ki), és tényleg ki is húztam volna nyugdíjig ócska kis kompromisszumokat kötve. Ha hagyják. De mivel nem hagyták, mivel nem tűrtek meg, mivel nem pogácsáztam elég sűrűn a főnökkel, hát a kurva anyjukat. Így utólag.

Nem bántásból írom, de pontosan erre épül a rendszer. A RENDSZER. Amelyben mindenki, szó szerint mindenki a nagy gépezet tetszőlegesen eldobható, pótolható nyavalyás kis alkatrésze. Arra épül a nagybetűs rendszer, hogy elég sok ember szolgál szemet lesütve, húzza az igát, lehajtja és/vagy félrefordítja a fejét, nem áll fel, amikor a társa előtt becsapják az ajtót, csendben marad, amikor nem az övét viszik, és közben reménykedik, és hiszi, hogy ő megússza. Fennhangon morgolódva eltűri, hogy naponta szívassák, tudomásul veszi, hogy eldobják, majd amikor már a földön fekszik és belerúgnak, akkor döbben rá, hogy a megaláztatásnak is van határa, és hogy szót kell emelni.

Egyszerűen nem hiszem, hogy ezen a ponton még bárkinek van joga azt mondani, hogy ő nem tehet semmiről, ő csak átkerült a másik oldalra, ő ott sem volt. Mindenkinek a saját helyén van felelőssége, mindenki azon a kis területen van hatással arra, hogy mit lehet és mit nem lehet megtenni ezzel a társadalommal, és mindenkinek fontos szerepe van abban, hogy hol van az a pont, amikor már nem lehet hátrálni és következmények nélkül mindenkit fentről megalázni. Mert íme, nem csak a hajléktalan ember utolsó, morzsányi méltóságát lehet elvenni, amikor törvénybe fércelik, hogy az emberi életére emlékeztető személyes tárgyaitól is meg lehet fosztani, hanem bárkivel meg lehet cselekedni ugyanezt.

Ennek a társadalomnak, az egyes szakmáknak, csoportoknak a lassú kivégzése, minden erkölcsi, morális önazonosságából való kiforgatása nem akkor kezdődött, amikor Sinkovics Gábort kirúgták a Nemzeti Sporttól azért, mert nehezen fogadta be a gyomra azt, ami ott történt. Akkor kezdődött, amikor az első embert kirúgták, megalázták, földön fektében megrugdosták és nem volt senki, aki szót emelt volna a védelmében. Attól tartok, bármennyire unalmas és közhelyes: egyenként mindenkit eltaposnak, és előbb-utóbb mindenkiért eljönnek. Ezért csak egy dolgot tehetünk: elővesszük a saját tükrünket, belenézünk és eldöntjük, hogy nyugdíjig kibekkeljük valahogy, vagy felállunk mielőtt belénk rúgnának.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!