VENDÉG

Változás

Szalonna | 2019. Január 5, Szombat | 16:02

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Elmúlt egy év. Egy eseményekben igen gazdag év.

Talán eljutottunk a gödör aljára. Lassan ráébredünk, hogy nekünk nem jó itt, de nem menekülhet el mindenki.

Talán felismerjük, hogy többre vagyunk méltók, hogy nem vagyunk senkik, hogy nem tehetnek meg velünk mindent, hogy nincs különbség ember és ember között, bármilyen társadalmi státuszba is született bele.

Talán belátjuk végre, hogy igenis felelősek vagyunk magunkért, gondolatainkért, szavainkért, tetteinkért, embertársainkért.

Talán végre kibújunk a magunk köré húzott bunkerből, ahová menekültünk az elmúlt években, rettegve és bízva abban, hogy vége lesz, és mi megússzuk.

Talán már egyre többen értik, hogy senki nem fogja megúszni.

Talán elmúlik a közöny, mert minden mindennel összefügg. Nem hunyhatunk szemet, nem dughatjuk be a fülünket, mert attól, ami megtörtént, az akkor is megtörtént, ha nem akarjuk látni, ha hárítjuk a felelősséget, ha nem veszünk róla tudomást, ha kiszínezzük a fekete-fehér képet.

Talán azt is megértjük lassan, hogy cselekednünk kell, és már nincs idő a holnapra várni, vagy a másikra várni, vagy az Unióra várni. Belátjuk végre, hogy a demokrácia, egy olyan kincs, ami nem jön el, mint a Messiás, hiába várjuk már közel 30 éve. A demokráciáért nekünk kell tenni. Magunkat kell kirángatni hajunknál fogva a gödörből. Menni fog, de áldozatot kell vállalni most mindenkinek, mert áldozat nélkül nincs változás. Mert ez így tovább nem mehet, ennek véget kell vetni, különben elveszünk valamennyien. A világ pedig elhalad mellettünk.

Tavaly mikor elkezdtük a 2018-as évet, azt a címet adtam az írásomnak, hogy A Változás. Mert azt gondoltam, ennyi elég lesz. Nem volt elég! Vártam a változást, a kívülről jövő változást, hogy majd megváltoznak körülöttem az emberek, és akkor majd én is változom velük együtt. Miközben belülről rohadtam, rohadok, már egy ideje.

Az első egy-két írásom után rájöttem, hogy nem lesz változás, ugyanabban a mókuskerékben forogva írogattam tovább, hol őrjöngve, hol kétségbeesve, mélységek és magasságok között vergődve, időnként mérhetetlen és nem reális optimizmussal, majd pofára esve, talajt vesztve, kergetve a nemlétező démonjainkat, próbáltam megörökíteni a mindennapokat. Az összefogástól a taktikai szavazásig, az orbitális csaláson át, év végére a mindenki egy geci állapotig landolva. Minden nap erkölcsileg lentebb és lentebb zuhanva, akaraterő nélkül, beletörődve a tehetetlenségbe, a jogfosztásba, a szolgaságba, hogy én egy senki vagyok. Hamar új címet adtam, egyszerűen azt, hogy Folytatás, majd az egyre elhatalmasodó káoszban, egy új alcím lett a vége: Egyveleg. Talán ez tűnt akkor a legtalálóbbnak, ebbe minden belefért. 165 oldal tömény hülyeség, de legalább egyben van.

Elég volt, sok időt elpazaroltam rá. Most már másképp, másról szeretnék írni. Változnunk kell, változnom kell, belülről nekem is. Már nem kívülről várom a változást, magamhoz akarok visszatalálni újra, a lelki békémet szeretném megtalálni. Különben felőrlődök, és felőrlődünk mindannyian. Óriási energiákat emészt fel az országban elhatalmasodott gyűlölet, hatalommánia, a vagyoni helyzet alapján való méricskélés, a mindennapi bizonytalanság, az újabb és újabb őrület, a folyamatos jogfosztás, az egymástól elfordulás, a mellőzés, a kirekesztés, a megvetés, a megalázás, az ellehetetlenítés, a felelősség hárítás, a bűnbakkergetés. A mindennapi várakozás, hogy mikor leszek én a Soros.

Változnom kell, és a változásnak belülről kell indulni. Apró lépésekkel, szépen újraépítve önmagunkat. Kifelé fordulni, a befelé fordulás helyett. Mert eltávolodtunk egymástól. Nagyon. Közösséget építeni, egymást támogatva, erősítve azt az érzést, hogy nem vagyunk egyedül. Mert csak együtt tudunk országos szinten változást elérni. Ha a pedagógus kiáll a diák mellett, az orvos a betegeiért, a munkáltató a munkavállalóért. A hétköznapokban, először egyedül, aztán majd leszünk többen és többen. Egymást erősítve, hogy nem őrültünk meg, mert nem azt érezzük, nem azt látjuk, amit mások mantráznak nekünk folyamatosan.

Az én szemem nem azt látja, hogy ebben az országban minden rendben, hogy dübörög a gazdaság, hogy egyre kevesebb a szegény, hogy csökkent a munkanélküliség, hogy nekem is sokkal jobb. Az én szemem azt látja, hogy ülünk egy szemétdomb tetején, és az Uniónak köszönhetően még nem csődölt be az ország, hogy van egy szűk réteg, amely felfoghatatlan vagyonra tett szert, van néhány ezer ember, akik búsásan meg vannak fizetve, ezért lelkiismeretüket félretéve jelentős anyagiakért cserébe foggal-körömmel védik ezt a hatalmat.

Van egy egyre szűkebb, egyre gazdagodó réteg, akik elfelejtették honnan jöttek, és elhitték, hogy mindenki annyit ér, amennyijük nekik van. Azt már nem fogják fel ésszel, hogy ma Magyarországon eleve elrendelés van. Vagyis ahova születsz, amilyen kasztba vagy társadalmi státuszba, abban is halsz meg. Nincs kitörési lehetőség, viszont lecsúszni egészen könnyen lehet.

Aztán van egy egyre nagyobb tömegeket érintő elszegényedés, a mindennapi megélhetési gondokkal küzdők, a lakásukat elveszítő több tízezer ember, a munkába és stresszbe belerokkanó középréteg, a hajléktalanok, akik már nem is léteznek, a rokkantak, betegek, akik talán már meg is haltak, mert nincs orvos és nincs pénz, és nincsenek szakemberek, sem tanárok, és nincsenek fiatalok, mert már a középiskolát sem itt kezdik el.

No és van egy réteg, akik száma évről évre nő a nyomorban, amiről nem hajlandók tudomást venni, de attól még léteznek és komoly következményekkel fog járni. Változnunk kell, mert elég volt, nem bírjuk tovább. Mert már a családtagjainkat is megöljük karácsonykor, mert annyi feszültség és gyűlölet tombol bennünk. Mert a barátaim egy része már külföldre menekült. Mert a szüleink nyomorban tengődnek, és tejen és kenyéren kívül másra nem telik. Mert a gyerekeink sírva mennek az iskolába, és tele vannak egy életre kiható kudarcokkal, szorongással. Mert nem tudunk már magunkban sem bízni. Mert nem tudunk mosolyogni, és elfelejtettünk gondolkodni.

Azt olvastam, hogy 2019 a lázadás éve lesz. Én inkább változást szeretnék végre, persze lehet ennek az útja a lázadás lesz. Mindenesetre lezárom 2018-at ezzel az írással, bezárom az Egyveleget is örökre és félreteszem, mint az előző évek írásait is. Elteszem és bízom benne, hogy közösen egy szebb és igazságosabb világot teremthetünk. Ezek az írások pedig csak rossz emléket őrző mementóként maradnak fenn az utókornak. Mintegy tanulságként, hogy hogyan nem szabad élni. Új címmel indítom az évet: Változás. És tenni fogok érte, hogy az álmom valóra váljon. Valamiért most úgy érzem, ez sikerülni fog. Nagyon, nagyon szeretném!

Tiszi

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

VENDÉG

Változás

Iratkozz fel most!

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY