Aki ismer, tudja, aki nem annak bevallom, hogy nem vagyok egy botanikus alkat. Olyan növények vannak a lakásokban, ahol éppen lakom, amik az adott helyre, sarokba, polcra illeszkednek. Nem adagolok tápoldatot, nincs speciális világítás, párologtatás, sem átültetés. Olyannyira nem foglalkozom ezzel, hogy egyszer egy ismerősöm megkérdezte:
– Hogy lehet, hogy nálad mindig tökéletesek a növények, pedig neki – mutatott rá az egyikre – sokkal több fényre lenne szüksége.
– Úgy, hogy amikor már nem szép valamelyik, akkor kidobom és veszek másikat helyette.
Április óta lakik nálunk egy orchidea. A lányom kapta szülinapjára. Gyönyörű volt, egy igazi vizuális orgazmus negyven darab csodálatos hófehér virággal. Biztos nagyon drága lehetett, amiért a mosolyom mögött dühöngtem, hogy micsoda felesleges pénzkidobás hozzánk egy ilyen növényt hozni. Szívem szakadt meg szegényért, magamat ismerve… Mindegy, már itt volt. Kitettem az ablakba és próbáltam gondozni. Ami azt jelentette, hogy eleinte háromnaponta (amitől elkezdett kirohadni), majd ötnaponta, később már csak néha, amikor éppen eszem bejutott (néha hetek maradtak ki) meglocsoltam. A virág állt az égető napfényben a 40 foktól, mínusz 7 fokig büszkén, az ablakpárkányon.
A házunk fűtése egy minisztérium kazánjára van kötve, így télen is folyamatosan sarkig nyitva van az ablakunk, mert nagyon meleg van. Egy barátom, aki az utcánkban ment el autóval felnézett a szitáló ónosesőben egyszer a nyitott ablakra, majd felhívott nevetve, hogy szerinte nem tesz jót az orchideának a huzat és a fagyos szél. „Kösz és akkor mit csináljak? Hova tegyem? Ott az ablak, ott van természetes fény. Nem kellett volna ilyen drága virág ide, ráadásul a legkisebb gondom is nagyobb ennél a problémánál éppen…”
November végén ablakpucolásnál megállapítottam, hogy a virág eddig bírta. „Viszlát, te pompás növény, így múlik el minden csodálatos szépség. Bevégeztetett a sorsod. Sajnálom.” Kitettem a szemetes mellé, hogy kidobjam. Délután felkaptam a szemetes zsákot, de a virág már nem fért a kezembe. Mérgesen legyintettem és ott hagytam az előszobában a kövön. Késő este, amikor hazajöttem már nem volt kedvem levinni a kukához, így visszatettem a kaspójába, majd az ablakpárkányra, hogy ne legyen rendetlenség. Ezzel meg is feledkeztem róla. Egyszer locsoltam meg azóta (mert a radiátoron lévő párologtatóba sok vizet vittem és nem volt hirtelen hova öntenem).
December 25-én, amikor húztam fel a redőnyt észrevettem, hogy megváltozott a növény. Bimbók vannak rajta, és a totálisan kiszáradtnak hitt barna szár zöld lett.
Január 1-re kinyílt az első virág, aztán hirtelen a többi, amik körül újabb bimbók jelentek meg. Döbbenet. Él. Annak ellenére, hogy én (pontosabban én nem igen) gondoztam.
Mi ez, ha nem bizonyíték arra, hogy nincs olyan, hogy reménytelen?! Még hogy nincsenek csodák… Vannak. Lesznek!
Hajrá virág! Hajrá 2019! Hajrá nekünk!
rb
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.