Március 23,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Miért jó ütni a nagy embert?

Keresgéltem még valamit az üzletben vagy minek nevezzem ezeket a bevásárló hangárokat, a feleségem már odaállt a pénztár felé igyekvők hosszú sorába. Elmondta, hogy a mögötte jövő úgy tolakodott, inkább előreengedte, és azt mondta neki, igazán nem szeretné őt erőszakkal megelőzni. Az ifjonc erre azt válaszolta, „ne is”. Mire odaértem, a feleségem már kezdett felpakolni a vivőszalagra, az ifjonc meg közel járt a fizetéshez, de még a pénztárnál állt. Érdekes, bizonyos viselkedési formára irányuló ingert fedeztem föl magamban – ez mostanában mind sűrűbben jelentkezik. Hogy ugyanis teszek néhány lépést előre, egy viszonylag erőteljes mozdulattal az illető ifjoncot a padlóra helyezem, aztán ahogyan azt Tuskó Hopkins-tól tanultuk, felsegítem és leporolom, hajdanán is majdnem mindenkivel így tettem, mikor magához tért.

Természetesen nem mozdultam, csak a feleségemnek meséltem el, milyen gondolataim támadtak, ő mondta, hogy gyakorivá váltak az efféle indulataim. Tényleg. Ez az imént leírt eset például annak az oktatássorozatnak az esszenciája, amit ifjúkorom poétikus pagonyában, a nyolcadik kerület kies vidékein tanultam: ne dumálj, üss. Akit leütsz, úgy is tudja, miért kapta, ha meg nem tudja, akkor úgy is mindegy. Senkit sem akarunk megnevelni. Nem egy megnevezhető professzortól származik ez az alapigazság, ez csak a kivonatos sűrítménye a Kálvária téri pedagógiának.

Különben ezt az egy alapelvet sosem tudtam gyakorolni, legalább a verbális inzultust mindig megvártam, de általában inkább csak akkor változtattam a passzív szemlélődésen, amikor egy ütés elindult, összetéveszthetetlenül az én irányomban. Több letolást kaptam emiatt a kerületi mozgásművészeti akadémia tanáraitól. Nem azért, mintha látványosan csökkent volna a személyem ellen irányuló agresszió mennyisége és intenzitása, mert ott, ahol nevelkedtem, az senkit nem nagyon félemlített meg, hogy egy bizonyos idő után az átlagosnál jóval nagyobbra nőttem, és a testsúlyom is meghaladta a kilencven kilót. A nyolcadik kerületi kis emberek életfilozófiája szerint a nagy embert azért jó ütni, mert az nagyobbat zuhan, és az elég látványos bír lenni. Ez különben egy olyan igazság, ami bármilyen szórakoztatóan hangzik is, megszívlelendő azoknak, akik azt hiszik magukról, hogy az izomtömegük sérthetetlenséget garantál.

Volt egy háromajtós szekrény jellegű gólem a tizennegyedik kerületi kapitányságon, ahol önvédelmi leckéket adtam a rendőröknek, aki rettentő büszkén viselte a méreteit, hiába mondtam neki, hogy az kevés. Ne dumájjá má, mondta teli torokból, mert az öblös hangot is a megfélemlítés hatásos eszközének tartotta, tégedet is szétkennélek, csak akkó nékem fegyelmi büntetésem vóna. Engem ugye nem arra szerződtettek, hogy rongáljam a legénységi állományt, de az nem volt megtiltva, hogy szemléltető akciókkal tegyem változatosabbá a napi robotot. Lakott a Korong utcában egy Robi nevű fiú, olyan hatvanöt-hetven kilós lehetett, a súlycsoportjára már nem emlékszem, csak arra, hogy szomszédja volt annak a nagyon édes lánynak, aki miatt sűrűn jártam az Amerikai út sarki házba – Robi (ugyancsak hódolója lévén Anna szépségének) eleinte eltanácsolt a környéken való megjelenéstől, de viszonylag gyorsan sikerült meggyőznöm elmélete tarthatatlanságáról. Ez a különben rendkívül értelmes fiú országos ifjúsági bajnok volt a dzsúdónak (később cselgáncsnak) nevezett sportágban, sokat tanultam tőle, miután néhányszor a földdel tettük egyenlővé egymást. Na őt hívtam le egyszer a Hungária körúti parancsnokság alagsorában tartott foglalkozásra. Kértem a háromajtós szekrényt, mutatná meg ezen a fiún, mit szeretne tenni velem, ha nem félne a fegyelmitől. Az illetőnek kedvére lehetett a feladat, mert röhögve elindult Robi felé. Egy hancurka nevű dobástól repült úgy két-három métert, azért csak ennyit, mert nem elég nagy lendülettel támadt (bocsánat, a precíz szakkifejezést nem sikerült megtanulnom, valami zsugor van benne, az a lényege, hogy az ember belelép a szembejövő ágyékába, a mellénél marokra fogja a cuccát, és átvéve a szembejövő mozgási energiáját hanyatt veti magát, és a feje fölött hajítja el a pácienst). Iszonyú nagyot döngött szegény rendőr, kellemetlenül is esett, mert amilyen rosszindulatú vagyok, őt esni sem tanítottam meg, azt állította, neki ilyesmire soha nem lesz szüksége. Amikor magához tért, rettentő dühös lett, előbb rám rontott, de én kitértem, aztán tovább vitte a lendület, Robi ezúttal egy könnyű bokadobással vitte földre a szerencsétlent. A nagydarab surmó végre összekaparta magát, lassan odament Robihoz, és bocsánatot kért. Aztán megkérdezett, elvállalnám-e, hogy kicsit mindennap ott maradok vele a foglalkozás után… Hol is tartottam?

Azt akartam mondani, hogy mostanában túl sokat hallok a nyolcadik kerületről, leginkább csúnya dolgokat. Nem a bájgúnár politikusukra gondolok, hanem a kerület népére, akiket nem mindig neveznek cigányoknak és proliknak, de attól még tudjuk, mindenki úgy gondolja, hogy azok, legfőképpen a bájgúnár gondolja úgy.

Régen elköltöztem onnan, de az életemet az a bő évtized határozta meg, most már bizton állíthatom, mindörökre, ahogyan az a fentiekből is látszik. Valamit fontosnak tartok megjegyezni. Annak a kerületnek a népére sokmindent el lehet mondani, de azt tessék szíves lenni mindenkinek tudomásul venni: az a nép nem sunyi, nem alattomos. Engem hátulról soha nem támadtak meg, amíg én voltam a gyengébb, sosem bántottak tovább, mikor már a földre kerültem. Ha egy kicsivel több eszem van, ezt ki is használtam volna, hiszen tudtam, hogy így van, ha lefekszem, vége a verésnek. Csak az valahogy nem fért bele az életfilozófiámba. Most sem megy. Pedig talán hasznosabb volna, már úgy értem, életviteli komfort szempontjából. Bár most akkor is tovább ütnének. Fogy a türelmem.

Amióta nem a nyolcadik kerületben lakom, sosem bántottam senkit, igaz, engem sem akartak megverni (az korábban sem volt szempont, mik az esélyeim, ha az lett volna, 56 októberében bizonyára hazamentem volna, de november elején bizonyosan). De most az ilyen modortalan kis nyüzsgöncök is képesek kihozni a sodromból. Nem jó jel. Egy esetet kivéve. Ha ezzel nem vagyok egyedül. Elmondtam már többször, a barátaim meghaltak akkor novemberben, Gyurit még életben láttam utoljára a Kis Stáció utcában, de mire kijöttem a szanatóriumból, már róla sem tudott senki. Azt sem, hogy meghalt-e. De úgy hallom, a kerület mentalitása nem sokat változott.

A bájgúnár nem az én hajdani kompániám leszármazottainak a szavazataival pöffeszkedik az elöljárósági fotelban, abban bizonyos vagyok. Ezenkívül azt is hallom, hogy a rendőrök is fontolgatják, nem kellene-e bocsánatot kérniük. Hatvankét évvel ezelőtt az értelmiség megtette a magáét azzal, hogy fellázította a prolikat. Talán most is megteszi. De a csúti gazembert nem a tojásfejűek fogják elsöpörni. Soha nem azok szokták.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS