Június 17,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

EZERÉV


Valahányan voltak, valahogy kinéztek

Nehezen vágok bele ebbe a fejezetbe, olyasmiről készülök beszélni, amiről Czeizel Endre kivételével mindenki hallgat, ő is összesen egy félmondatot kockáztat meg, és rögtön előhoz valami enyhítő árnyalatot. Az általam ismert szakirodalom nem is érinti a témát, pedig szinte kizárt, hogy ez egyedül nekem jutott eszembe.

Haladjunk sorjában.

Akárhányban is és akárkiknek a vezetésével, 100-120 000 ember megérkezett a Kárpát-medencének később elkeresztelt nagy, kitüremkedésekkel alig ellátott lapos földre – itt tartunk most, egy mondatba összefoglalva ennyit tudunk. Az Istvánná keresztelt Vajk uralkodásáig van még körülbelül száz évünk, mely száz évről nagyjából annyi hitelesnek tekinthető konkrétumot ismerünk, amennyit a megelőző közel hétezerről – vagy még annyit sem. Ebben a száz évben megjelennek ugyanis az összevissza irkáló „krónikások” mindenféle külföldi országokban, „tudósításaik” több kárt okoznak, mint amennyi a hasznuk, egyvalamit valószínűsíthetünk: hallottak bizonyos lovascsapatokról (mégegyszer: hallottak, egyikük sem látta őket), amiknek a létszámáról a néhányszáztól a százhúszezerig mindenféle becslésekre ragadtatják magukat. Vagyunk mi itt Magyarországon annyira jóindulatúak, úgy is, mint utókor, hogy feltételezzük, valóban különféleképpen magyarnak nevezett csapatokról szólnak ezek az írások. Azt meg igazán nem várhatjuk el, hogy értekezzenek ezeknek a csapatoknak a céljairól vagy legalább az okáról annak, miért indultak neki az ismeretlennek. Annál is kevésbé firtathatjuk az alapos elemzéseket, mert még a magyar történetírás sem vette magának a fáradságot ugyanennek a kérdésnek a feltevésére, mindössze arra szorítkozott, hogy a XIX.(!) században elnevezze „kalandozásoknak” a lovasok mozgását.

Mostanáig halogattam a talán legkínosabb kérdést, ami további kérdések sorát hozza magával. Azoknak, akik az átlagosnál jobban figyeltek, már korábban gyanús lehetett a proxémika sűrű emlegetése, valamint a sámánizmusnak és tengrizmusnak a még magyarázat nélkül hagyott, látszólag érthetetlen előhozatala. Tetszik emlékezni a vérszerződésre? Aminek nem a megtörténte fontos (mondtam, sajnos erősen plauzibilis, hogy volt valami olyasmi), hanem a körülményei, a résztvevői. A törzsek vezérei. A törzsi „társadalom”, amiben a magyarság ősei éltek még a „honfoglalás” idején is. A törzs rövid definíciója: közös őstől eredeztetett, egymással közelebbi-távolabbi rokonságban álló emberek csoportosulása. 6-7000 év. Az elég sok – ennyi ideig éltek törzsi formában a magyarok, olyan zárt közösségben, ahová idegenek egyáltalán nem közeledhettek, aminek az egyedeiről jóformán semmit nem tudunk, mert nincsenek ismereteink „közösségi tereikről”, akiknek a „vallásáról” vagy nevezzük inkább hiedelemnek, legföljebb annyit vélünk tudni, amennyit a sokszáz évvel későbbi elnevezés jelentéstartalmából ismerünk, ami akkor vagy úgy funkcionált vagy nem. Abban már megállapodtunk, hogy a nyelvük más lehetett ugyan, mint amit a nyelvtudomány állít, de annak elég kicsi a valószínűsége, hogy egész fogalomkészlet lett volna a birtokukban az isteneiknek és a velük kapcsolatos tudnivalóknak a megbeszélésére.

Ne tessék széttárt karokkal és félrebillentett fejjel megállapítani, hogy régen bizony ilyen volt az ember, mert máshol más emberek nem ilyenek voltak. Említettem már a folyó menti civilizációkat, az időszámítás előtti negyedik évezredtől ismerhető egyiptomi kultúrát, Hammurabbi törvénykönyvét, mutattam képet az időszámítás előtti 1600-ból a knósszoszi palotáról, de említhettem volna az upanisadokat az időszámítás előtti VIII. századból, mely írások jóval régebbiek a Bibliánál („Fehérfényes, kedvesem, menj el tanulni, mert a mi nemzetségünkben nem lehetnek tudatlan, csak születés általi papok! Elment a fiú tizenkét évesen, és huszonnégy éves korára minden tudást megtanult. Visszatért akkor büszkén, nagyeszűnek és tanultnak gondolva magát.”). Egyáltalán, a brahmanizmus összevetése az Ószövetséggel – na jó, ezt most hagyjuk, ez a könyv nem a vallásokról szól, különben sem vagyok mérvadó. Ebben sem.

Nem elítélőleg említem ezeket, egyszerűen csak közlöm, hogy a magyarok őseinek törzsközössége nem általánosan elterjedt társadalmi formáció, nemhogy a „honfoglalás” korában, már ezerévekkel korábban sem. A magyarázat egy részét (nevezhetjük bizonyos mértékig mentségnek is) talán megadtam a 12. fejezetben (Tengerre magyar).

Szokások kötötték őket, amik – a jelen primitív népeinek ismeretéből is tudhatóan – szigorúbbak és áthághatatlanabbak voltak, mint az újkor törvényei. Czeizel Endre azt írja A magyarság genetikája című könyvében, hogy „…a törzsön belüli házasság csaknem kötelező volt…” Ennyi az a félmondat, amit az imént említettem, a csaknemet ebből is bízvást elhagyhatjuk, Czeizel is valószínűleg stílusszínesítő elemnek szánta. Kötelező volt, csaknem nélkül.

Az előző fejezetben említettem a „honfoglaló” magyarok küllemét (ha valaki bővebben óhajt olvasni erről, kapja elő a magyar történetírás máig legjobb, lényegében a lehető leghitelesebb művét, a „Hómannszegfűt”, első kötet, ötödik fejezet (Magyarok elei) 90-91. oldal. (A jelenkor – majd’ minden korban szokásos – megrendelése a „tudósoknak”, miszerint bizonyítsák be, nem is voltak olyan csúnyák a mi honfoglalóink, hanem viszont szépek voltak és okosak és vitézek, senkit ne tévesszen meg. Szétkenni a valóságot, aztán ellenkező értelművé maszatolni minden korban szokás és meg is lehet tenni bármely korral – majd ez is elmúlik, marad minden úgy, ahogyan a Hómannszegfű írja, minthogy az tényleg tudományos bizonyítékokra alapoz.)

beltenyészet, rokontenyészet kifejezéseket kerülgetem itt jó hosszan, egyszerűen azért, mert én sem örülök annak, hogy ilyen szavakat írok ide, dehát egyszer valakinek legalább a kérdést föl kell tennie.

Többször szóba került már a Kárpát-medencébe érkezett törzsek összlétszáma. Ideje egy hevenyészett összefoglalóval ennek a végére érni. Sokféle elmélet ismeretes, még egyszer: elmélet, tudni ugyanis semmit nem lehet, a különféle jelenségekből különféle következtetések eredményeire vagyunk kénytelenek szorítkozni. Mutatom a szélsőségeket. Ibn Ruszta nevű arab földrajztudós kortársa volt a „honfoglaló” magyaroknak. Közvetlen ismeretséget nem lehet találni az érdemdús arab és a magyar lovasok között, az illető születési és működési területe körülbelül 3200 kilométerre esik (légvonalban, árkon-bokron, vizeken át) a magyarok vonulási útvonalától és céljától, igaz, egyszer életében adatolhatóan kimozdult Iszfahánból, elment egészen Mekkáig, az még délebbre van (3500 kilométer, ugyancsak légvonalban). Sokkötetes művei közül a hetedik fennmaradt, abban tesz említést őseinkről, 20 000-re becsüli a harcosok létszámát, a teljes népesség meghatározása ránk van bízva. Mint rendes tudós, hivatkozást is szerepeltet, Muhammad ibn Ahmad al-Dzsajháni a forrás. Ő is (kicsit idősebb) kortárs, ő Buharából nem mozdult ki életében (körülbelül 4000 kilométer légvonalban), nem lehet tudni, honnan vették az adataikat, a magyar történetírás mindenesetre számon tartja ezeket, kinek-kinek mire hasznos.

A másik véglet Szabó Károly XIX. századi történész és műfordító, rendkívül tiszteletreméltó tudós, ő 1 300 000-re teszi az érkező létszámot, a részletekkel talán nem fárasztom az olvasót. Győrffy György 500 000-es becslése sok helyen ma is tartja magát mint „cáfolhatatlan” számítás, ezért ennek alaposabban utánanéztem. Tényleg figyelemreméltó, mert a népszaporulati százalékarányból következtet visszafelé. Kétségkívül nehéz cáfolni, kiváltképpen akkor, ha nem vesszük észre, hogy a XIII. századi adatból való visszakövetkeztetés rendkívüli nagyvonalúsággal bánik a bejövő és az itt élő emberek megoszlásával. Különben még ezzel a keveredéssel együtt is túlzottnak tekinthető a félmilliós lakosságszám (amiből nem tudni, mennyi a „honfoglaló). A vitatkozók egyik fontos forrása a Fuldai Évkönyv, ami a bolgárokkal vívott csaták veszteségeiből indul ki. (A fuldai kolostor csak 800 kilométer, igaz, észak-nyugatra, viszont olyan fegyveres konfliktusra támaszkodik, amiről semmiféle megbízható adatunk nincs. A bolgárokkal vívott csaták veszteségeinek felméréséhez minimálisan szükséges volna valamilyen bizonyíték, ami igazolja, volt egyáltalán ilyen csata. Amiről azt merészeltem állítani, hogy megtörténtének még a feltételezése is hiszékeny és megalapozatlan állítás). Kristó Gyula 100-120 000-es száma látszik a leginkább reálisnak, én legalábbis ezt használom ebben a könyvben.

Kellemesen el lehet vitatkozgatni ezeken az adatokon, különösebb értelme persze nincs azon kívül, hogy érdekes volna pontosat tudni. Főképp azért, mert akkor ennél fontosabb dolgokról is tudhatnánk. Például mondjuk arról (ha már a bolgárokkal való csaták sokadszor is szóba kerültek), hogy mi az ördögtől lett egyik pillanatról a másikra olyan harcias és rettegett a magyar nép, aminek lovas katonái messze földön váltak keresetté és kívánatossá. A legyőzhetetlen bolgárverő, bizánci szövetséges (mit szövetséges, vágyott oltalmazó) néhány héttel korábban még fejvesztve menekült (ugyancsak állítólag) a besenyő nevű törzsszövetség elől, mely népség nem sokkal később kopogtatott a Kárpát-medencében és alázatosan bebocsátást kért – annyira félelmetesek voltak. A nagyhírű magyar harcosok korábban a kazárok elől menekültek el, még korábban mindenféle más népek elől, aztán – ahogyan már korábban jeleztem – adófizetésre kényszerítették az akkori világ egyik legnagyobb hatalmát, a Kelet-Római Birodalmat. A rabiátus magyarjai. Akik 5-10 000 lovas katonát is csak komoly nehézségek árán bírtak kiállítani. Na jó, ezek tényleg annyira komikus históriák, hogy egyszerűen képtelen vagyok felfogni, miképpen tudott ilyeneket leírni magára valamit adó történész.

Vissza a beltenyészethez. Mondtam, veszélyes terület. Mielőtt egy kicsit részletesebben belemennénk, sietek leszögezni, itt sincsenek kétségtelen és alapvetően igaz megállapítások. Minthogy nem értek a genetikához, csak bizonyos leírt és szakemberek által elismert mondatokat teszek egymás mögé, aminek az eredményeként kialakulhat valamilyen képünk a „honfoglaló” magyar nép általános külső és belső tulajdonságairól, különös tekintettel a soha nem taglalt (legalábbis általam nem olvasott) népszaporulati jellegzetességéről, amit Czeizel Endre félmondata iniciál: „… a törzsön belüli házasság csaknem kötelező volt…”

Ezúttal kénytelen vagyok a jelenkorban ismert tudományos kifejezéseket használni, amik természetesen akkor ismeretlenek voltak, de a jelenség létezett (a mobiltelefonok az időszámítás előtt 1000-ben is működőképesek lettek volna, nem a légköri viszonyok hiányoztak hozzá). A genom akkor is a szervezet teljes örökítő információját jelentette, a szelekciós mechanizmusok is éppúgy működtek (ha működhettek), mint ma. A természetes szelekció éppúgy gondoskodott az előnytelen mutáció megállításáról, a pozitív szelekció ennek az ellenkezőjéről, a kiegyensúlyozó szelekció meg a helyes szétválasztás működéséről. Az allélok, azaz a különféle génvariációk is ugyanúgy hajlamosak voltak egy-egy izolált populációban a túlszaporodásra, különösen, ha a populáció zártsága hosszú ideig fenn maradt. Ez a genetikai sodródás okozhatott olyan betegségeket, amikkel az említett szelekciók nem bírtak. Mondom, okozhatott. Minél szűkebb a populáció és minél hosszabb ideig izolált, annál nagyobb a valószínűsége bizonyos, degeneratív betegségek kialakulásának, de ez nem szükségszerűen következik be. Mert például az ivarérett kor előtti mutációk értelemszerűen nem képesek öröklődni – legalábbis ebben a pillanatban még nem értjük, miért képesek mégis. Innen ez nagyon hosszú és nagyon bonyolult, annyit szükséges még rögzíteni, hogy a tiszta beltenyészet azért tud nehezen kialakulni, mert a súlyosan hibás géneket örökölt egyének már nem képesek szaporodásra. Mindenesetre, ha elfogadjuk az antropológiai leleti elemzések eredményeit (el kell fogadnunk, egzakt tudomány, nem vélemény), akkor az itt leírtak alapos magyarázattal szolgálnak a már korábban ismertetett jellemzőkre: elődeink átlagos magasságának 158–160 centiméterére, a nők 150–152 centiméterére, valamint a nagy fejre, lapos homlokra, a széles arcra, vastag orra, a kiálló pofacsontok között mélyen ülő szemre. És a teljes népesség ezerévek alatt sem változó létszámára.

Ha már itt tartunk, essünk túl a legnehezebbjén. Kerestem hitelt érdemlő leírást nevesített eleink külsejéről. Bármelyikükről. Merem állítani, nincs ilyen. Mely körülményt nyilvánvalónak kell tartanunk. Az már kevésbé érthető, miért nem találtam elemzést az egyetlen ismert kortárs ábrázolás alapján a mi szentséges királyunk, I. István testi megjelenéséről. Pontosabban, ahogy mindjárt fogják látni, nagyon is érthető.

Íme, a kortárs ábrázolás, a koronázási palást István-képe:

A palást 1030. körül készült, a reichenaui bencés miniatúra festészet hatásának olyan jegyeit mutatva, ami alapos gyanút kelt, hogy a művész valóban a Boden-tó szigetéről érkezett, valószínűleg Gizella hívta meg. Ez azért fontos, mert a Nyugat-Római Birodalom művészettörténeti értékeinek egyenes folytatójaként megengedi például a modellalapú anatómiai elemzés bizonyos részeinek használatát. Ha alaposabban megnézik a fejet, azt láthatják, hogy az ókori klasszikusok által felismert arányok itt már visszatérnek abból a rombolásból, amit a hagyományos muzeológia ortodox művelői a mai napig a barbárság számlájára írnak, ám az értelmes és gondolkodásra képes tudósok már régen tisztában vannak a kereszténységnek a zsidó kultúrából eredeztethető pusztításával (lásd a figurális ábrázolás tilalmát). Az arckoponya és agykoponya egyenlő vertikális hosszúsága a király ábrázolásán is megfigyelhető, ezt még nyilvánvalóbban hitelesíti az alant látható Gizella-alak feje. Istvánnak a szemöldökből induló orra és a szemek rajza is azt mutatja, hogy a mester közelített a később realizmusnak nevezett módhoz. Ezért kiváltképpen érdekes a karok és a kezek rajzolata és aránya: a karok rövidek még a keskeny vállhoz képest is, az ujjak tömpék és ügyetlenek – nézzék meg ugyanezeket a Gizella-képen. Minthogy a bencés szerzetesnek semmilyen érdeke nem fűződött modelljének idealizálásához, nyugodtan megállapíthatjuk, István nem volt az a kimondott férfiszépség. Sőt. Valószínűleg fajának tipikus példányát tisztelhetjük felséges személyében.

A magyarságnak az európai embertípushoz illeszkedő küllemi hasonulása nagy valószínűséggel később, jóval I. István uralkodása után indulhatott el. Az itt talált népekkel való keveredésnek korábbi jelei sem a sírokból, sem egyéb régészeti forrásokból nem mutathatók ki.

Ezt a kínos részt végre elintéztük, jelentőségét hamarosan látni fogjuk.        

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS