Március 23,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Hát itthon vagyok

Róma, 2018 tele

Évente kétszer családlátogatok Rómában. A testvérem nem a kalandvágyó/megélhetési kivándorló, a felesége olasz, a kétlakiság pedig a gyerekek miatt az iskolarendszerek finoman fogalmazva is kevéssé átjárható volta miatt sem működne. Kétezer éves romok ide vagy oda, nekem a kintlét egyik fénypontja még mindig az iskolába jövés-menés. Mindenki kék egyenköpenyt visel, amin eleinte kicsit meglepődtem. Olyan régi vágású, Nyilas Misis, tintakék pamut, békebeli fehér gallérral fiúknak-lányoknak egyaránt. Hogy alatta mi van, nem fontos, hiszen nem is látszik. A legmenőbb belvárosi delikátesz vezetőjének kisfia pont úgy néz ki benne kilenctől fél négyig, mint a sarki pakisztáni zöldségesé.

Írunk leckét is, a nyolcéves harmadikosok természetismeretből épp az Australopithecusokról tanultak. Pályaelhagyó biológiatanárként kicsit furcsálltam az időzítést, de aztán láttam a didaktikailag hibátlan vázlatot, az illusztrációt és a tökéletesen fogalmazott tizenkét mondatot. Másnap reggel iskolába menet, miközben ismételtünk, az egyik keresztutca végén a Vatikán fala tűnt fel. Ott és akkor értettem meg, ebben a korban és ebben az országban vajon miért tarthatták fontosnak a tanterv írói az emberi törzsfejlődés bevezetését alsó tagozatban. Van persze hittan, pontosabban inkább vallástörténet, fakultatív alapon. Aki nem szeretné erre az órára járatni a gyerekét, megteheti, velük egy másik tanító néni rajzolgat vagy énekel abban a háromnegyed órában. Állami iskolában, a Vatikán egy kilométeres körzetén belül, meg persze azon túl is.

Az osztályképről a gyerekszoba falán szerintem mindenféle színű, többnyire kicsit foghíjas, köpenyes gyerekek mosolyognak vissza. Az unokahúgom szerint a kép kék, s a kérdést, hogy a 21 fős osztályból a hat, szemmel láthatóan nem olasz felmenőkkel rendelkező, fekete/kreol/mandulaszemű gyerek milyen nyelven beszél otthon, nem is értette – nyilván sosem tette fel magának. Az iskolában mindenki olaszul beszél, válaszolta magyarul, és legózott tovább, én pedig csendben magamba néztem kicsit.

A mostani munkám miatt nyilván szakmai ártalom, hogy be-belógok a kinti kórházak előterébe, de látogatóban voltunk már beljebb is, szüléstől a billentyűcseréig. Ilyenkor mindenféle dolgot vittünk, például fényképezőgépet, virágot meg fagyit, de gyógyszert, szappant, törölközőt, vécépapírt és ágyneműt még soha. Beszélgettünk is mindenféléről, de az ehetetlen koszt, a leszakadó plafon vagy a meg nem érkező ápoló valahogy sosem került szóba. A nővérek azt hitték, eltévedtem, mikor legelőször városnéző üzemmódban bóklásztam a folyosón, pedig csak nem hittem el, hogy egy kórház lehet ilyen szép. A legbeszédesebb talán az, amikor az első gyerek születése után a testvérem megkérdezte az apósát, nem kellene-e valamit adni a szülésznőnek. A kicsit meglepődött após elment a legközelebbi virágárushoz, és vett egy nagy csokor virágot. Az ő meglepetésénél már csak a csokrot kapó szülésznőé volt nagyobb, de biztosan azt gondolta, a magyaroknál ez így szokás. A harmadik meglepett fél az öcsém volt.

Ellentmondás és feszültség persze van ott is bőséggel. Az utcák még budapesti mércével mérve is piszkosak, a szemét kidobását a sarki szelektív konténerekbe leginkább az orosz ruletthez hasonlítanám. (Ma belefér vagy nem fér bele?) Döglött patkányt is csak ott láttam még az iskola kapujában, ahogy a koszt megelégelő, szombaton társadalmi munkában utcát takarító fővárosi szülőket is. A belvárosban járva-kelve nem lehet nem észrevenni a rengeteg…migránst? Külföldit? Bevándorlót? Többnyire fiatalok, férfiak és afrikaiak. Kalappal a kézben hangos jó napot kívánnak, és aprót kéregetnek. Nem erőszakosan, de kitartóan és mindenütt. Időről időre eltöprengek, milyen sors az, amelyhez képest ez az élet vonzó alternatíva, majd bedobozolom ezt a zavaró kérdést a többi megválaszolatlan mellé.

Már délen is hideg van, de eddig még senkiben sem merült fel az a remek ötlet, hogy a honfitársak és nem honfitársak hajléktalanságának kérdése egy huszárvágással megoldható, ha betiltják az életvitelszerűen köztéren való tartózkodást. Helyette kinyitnak templomokat és számos civil, illetve egyházi közösség, egyebek között az ötven éve működő Sant’Egidio példaértékű emberséggel fordul minden elesett felé, akárhonnan jött is. A vidék elnéptelenedése és elöregedése ott is égető probléma, de Piemontétől Szicíliáig szép számmal vannak olyan kis falvak, ahol a kisgyermekes vagy szimplán csak fiatal afrikai jövevényekben (az olasz kifejezést közösségen kívülinek lehetne fordítani) nem ellenséget, hanem a közösség, sőt, sok esetben a helyi iskola megmentőit látják. Ennek talán van némi köze ahhoz, hogy a köztévé többnyire nem hergel közpénzen közembereket. Pár havonta menetrendszerűen van egy valóban rettenetes, fekete bőrű bevándorló(k) által olasz tinilány ellen elkövetett bűncselekmény, melyet a délutáni televíziós holtszezon beszélgetős műsoraiban (a kiabálós találóbb jelző volna, átlag nyolcan üvöltik túl egymást egyszerre, reklámszünetekkel tagolva, négy órán keresztül) alaposan kiveséznek, meginterjúvolják még a boltos nénit is, és amelyet a populista politikusok ölükbe pottyant ajándékként kezelve természetesen meglovagolnak. Minden hétre jut viszont legalább két, olasz családon belüli, olasz erőszak, melyről az esti híradó ugyanúgy beszámol, akár van benne vak komondor, akár nincs. Eddig még nem volt.

Aki kicsit is követi az olasz fejleményeket, talán egyetért azzal, az ottanihoz képest náluk egészen egyszerű a politikai paletta. Több év híradónézés kellett ahhoz, hogy nagyjából átlássam, ki kivel van. A tavaszi választások utáni több hetes, leginkább az emelt szintű matek érettségi kombinatorikai feladatához hasonlítható kormányalakítós kutyakomédia csak azért ért véget, mert a köztársasági elnök az asztalra csapott, és új választások kiírásával fenyegetett. Az a szicíliai születésű köztársasági elnök, aki harmincéves pályafutása alatt volt oktatási- és hadügyminiszter, miniszterelnök-helyettes és alkotmánybíró is, mindenféle kormányok alatt. Az a köztársasági elnök, akinek a szicíliai kormányzói tisztséget betöltő bátyját a maffia gyilkolta meg csaknem negyven éve. Az a köztársasági elnök, aki még a tavaszi, robbanásközeli politikai légkörben sem volt hajlandó kormányalakítási megbízást adni a két, egymást a koalíciós kényszer miatt vicsorogva sakkban tartó, véleményem szerint gyakorló elmebeteg populista pártvezérnek mindaddig, amíg azok nem vonták vissza a nyíltan euroszkeptikus, 82 éves (!) jelöltjüket a gazdasági miniszteri posztról. Tragikomikus, hogy az illető végül az európai ügyekért felelős tárca nélküli miniszter lett, de ahogy nézem, a munkában sok kárt eddig még nem tett. A köztársasági elnök amúgy nem visel arcszőrzetet és pecázni sem láttam még nyilvánosan, ami nálam már magában jópont.

Suhan velem befelé a taxi Ferihegyről a palaszürke ég alatt. Ma jó napunk van, egyetlen teherautó vagy turistabusz sem szorult be a magassági korlát alá és baleset sem történt, ugyan minek is kellene ide gyorsvasút. Miközben az jár a fejemben, hogy nagyon hideg van odakint és muszáj lesz cicanadrágot beszerezni a tüntetés előtt, a felüljárón balra nézek, de a pőre fák között már nem bújnak meg a hevenyészett viskók a kőbányai erdőben. Korábban mindig a látványuktól szorult össze a szívem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a hiányuktól fog. Hát itthon vagyok.

Klupács Flóra

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS